Az öregemberből feltört egy szívszaggató kiáltás. Ez nem a fizikai fájdalom kiáltása volt, hanem a szívből jövő jajszó.

– Nem! A holmijaim ne! Isten szerelmére, a holmijaim ne!

Az öregember a földön kúszott, megfeledkezve a fájdalmáról, és remegő kézzel kétségbeesetten próbálta összegyűjteni a papírokat. Könnyei a járdára hullottak, vegyülve az utca mocskával.

A gazdag kölyök gúnyos nevetésben tört ki.

– Tiszta szemét – mondta, miközben hátrafordult, hogy visszamenjen az autójához. – Szedd össze a szemeted, és tűnj el, te öreg senkiházi.

Ennyi elég volt.

Közelebb léptem hozzá. Lépteim visszhangzottak a csendes utcán. A lámpa már zöldre váltott, de hátulról egyetlen autó sem merte megnyomni a dudát. A sofőrök dermedten figyelték a jelenetet.

A gazdag kölyök éppen be akarta zárni az Audi ajtaját, amikor megérezte a jelenlétemet.

Megfordult, bosszúsan.

– Mit akarsz, haver? Tűnj el a nyavalyás robogóiddal, sietek… –

Nem hagytam, hogy befejezze.

A bal kezemmel a túlárazott mellénye gallérjánál fogva elkaptam,néhány centire megemeltem, és az autó ajtajának csaptam. Az ajtó fémesen, tompa zajjal csapódott be.

Az ütés elállította a lélegzetét. Napszemüvege kirepült, és a földre zúzódott. Szemei, amelyek azelőtt arroganciától izzottak, most tágra nyíltak a pániktól.

Közelről luxusparfüm és félelem szaga áradt belőle.

– Hallgass ide jól, te faszfej – súgtam a fülébe a leghidegebb és legnyugodtabb hangon, amit csak ki tudtam préselni magamból. – Elindulsz. Letérdelsz. Bocsánatot kersz ettől az embertől. És segítesz neki összegyűjteni az összes kurva papírfecnit, amit szétszórtál. Világos?

A kölyök hangosan nyelt egyet. Megpróbált kiszabadulni a szorításomból, de Chivo és Rulo már ott álltak mellette mindkét oldalon. Chivo keresztbe fonta a karját. Majdnem két méter magas, és a bal szemöldöke felett egy heg látszik. A kölyök körülnézett, és rájött, hogy négy olyan fazék veszi körül, akiknek nincs vesztenivalójuk. – Ja… ja, haver, nyugodj meg, komolyan mondom, semmi az egész… – dadogta, miközben felemelte a kezét.

Elkaptam. A földre rogyott az öregember közelében, aki még mindig a földön volt, túlságosan megrémülve és a papírjaiba temetkezve ahhoz, hogy felfogja, mi történik.

Letérdeltem az öreg mellé, hogy segítsek neki.

– Nyugalom, főnök. Senki sem fog bántani – mondtam lágyan, miközben elkezdtem felszedni a fényképeket.

Régi fényképek voltak. Egy kisfiú képei. Egy vidéki házé. Az 1990-es évekből származó újságkivágások, amelyek a Mexikói Állambeli kisajátításokról szóltak. Kézzel írt jegyzetek olyan telefonszámokkal, amelyek már nem léteztek.

Egy egész élet volt ott, szétszórva az ország leggazdagabb és legszemélytelenebb sugárútjának a mentén. Miközben átnyújtottam neki egy gumival összefogott levélcsomagot, a pillantásom megakadt valamin, ami kissé odébb gurult, a motorom kereke közelében.

Egy nagy darab vastag papír volt, szinte mint a karton. Többször be volt hajtva, és a széleit a mocsok és az idő feketére festette.

Felálltam, és odalértem hozzá.

Ez a papír vonzott. Nem tudnám megmagyarázni. Azok a fickók, akik sok időt töltenek az utcán, kifejlesztenek egy hatodik érzéket. Valami bennünk figyelmeztet, ha valami nem stimmel, ha a légkör feszültté válik, mint egy vihar előtt.

Lehajoltam, és felvettem.

Az állaga durva volt. Lassan szétnyitottam.

Nem levél volt, nem is újságcikk.

Egy topográfiai térkép volt.

Olyan fajta, amit a mérnökök vagy a földmérők használnak. De ez nem volt hétköznapi. Sötétvörös, rozsdás tintával beírt jegyzetek borították, amelyek nem hasonlítottak a sima tintára. Úgy nézett ki, mint a alvadt vér.

Egy pillanatra elállt a lélegzetem.

A piros lámpához léptem, hogy jobban lássam.

A térkép egy városszéli erdős területet ábrázolt. La Marquesát, vagy talán még beljebb, a Oroszlánok Sivatagja felé.

De ami úgy csapott le rám, mint egy pörölycsapás, azok a margókra felírt koordináták voltak, és három hatalmas szó, amelyet vöröses tintával firkáltak fel a térkép közepére.

Három szó.

És egy szimbólum, amit tökéletesen ismertem.

Egy szimbólum, amelyet a klubom minden tagjaismert.
Az „Elkárhozottak” jelvénye volt. Egy olyan bűnözőbandáé, emberrablóké és kábítószer-kereskedőké, amelyek tíz évvel ezelőtt uralták a város nyugati részét, mielőtt állítólag megsemmisítették őket.

Voltak velünk harcaik. Komoly harcaink. Kiontott vér, a klubunk testvérei, akik soha többé nem tértek vissza. Azt mondták nekünk, hogy halottak. Azt mondták, hogy ez a rémálom véget ért.

De itt volt ez a térkép.
Friss dátumokkal. Magának a hónapnak a dátumaival.
És a pirossal jelölt útvonalak egyike… egyenesen ahhoz a raktárhoz vezetett, ahol Chivo a családját tartotta fogva.

Éreztem, hogy a pulzusom ezerrel ver. Az utca, a forgalom, a fiatal bocsánatkérő kiáltásai… mindez már csak távoli háttérzaj volt.
Markolatomban szorítottam a térképet.
Lassan az öregember felé fordultam. Már állt, magához szorítva a szakadt táskáját, és a hála meg a mély szomorúság keverékével nézett rám.
Tekintetünk találkozott.
És a szemében olyasmit láttam, amire nem számítottam. Nem láttam benne szenilis elmebajod. Nem láttam benne zavart.
Fagyos tisztánlátást láttam benne.
Az öregember bólintott, szinte észrevétlenül. Mintha pontosan tudná, mit láttam meg. Mintha szándékosan ejtette volna el azt a térképet, hogy megtaláljam.
– Chivo… Rulo… – A hangom rekedt volt, még számomra is felismerhetetlen.
A srácok rám néztek. Látták az arcomat. Ismerték a harcos arcomat, ismerték a bulizós arcomat. De ez annak az embernek az arca volt, aki meg fog halni.
A motorom felé sétáltam, a kabátom belsejébe, a mellkasomhoz csúsztatva a térképet.
– Mi a helyzet, Beto? – kérdezte Rulo, hátrahagyva a fiatalt.
Felültem a motorra, és elfordítottam a kulcsot. A motor úgy bömbölt, mint egy felébredő fenevad.
– Az út le van zárva! – ordítottam túl a motorok zaját. – Útirányt váltunk. Azonnal.
Chivo ránkolta a homlokát.
– Hová megyünk? – Felhúztam a sisakomat, és lehajtottam a fekete plexit, azzal az érzéssel, hogy a sors egyenesen a pokolba rángat minket.
– Megyünk vadászni a szellemekre. Indítsd a motort.”