– Azonnal, Mr. Sterling! Azonnal! – Patterson úgy rohant a recepció felé, mintha a sarka lángolna.

Nicholas ekkor visszafordult Brandonhoz. Brandon próbálta megőrizni a méltóságát, de az álla láthatóan remegett.
– Sterling úr… ez egy félreértés volt. Nem tudtam, hogy ön…
– Maga egy bűnöző, Cole – vágott a szavába Nicholas, és a hangja olyan fagyos volt, mint a sarki szél. – A kamerák az étterem minden szegletét nagy felbontásban rögzítik, hanggal együtt. Láttam a felvételeken a szándékos gáncsolást, amit Hayes kisasszony követett el a táskájával. És láttam az ön brutális, indokolatlan támadását. Ez nem polgári per lesz, Cole. Ez súlyos testi sértés, szándékos károkozás és nyilvános garázdaság.

– Nem teheti ezt tönkre a családomat egy senki miatt! – fakadt ki Brandon, kétségbeesetten kapaszkodva a gőgjébe. – Ő csak a volt feleségem! Egy kisvárosi senki, aki elszökött előlem, miután kifosztott!

Amikor kiejtette a „feleségem” szót, a vendégek között újra felmordult a suttogás. A szívem a torkomban dobogott. A titok, amit hat hónapja olyan gondosan őriztem, amiért nevet, várost és életet váltottam, most ott hevert a márványpadlón, mindenki szeme láttára kiterítve.

– Nem fosztottam ki senkit… – nyögtem fel a földről, miközben a könnyeim újra eleredtek. – Semmit sem vittem el… csak az életemet akartam megmenteni…

Nicholas nem hátrált meg. Odalépett Brandonhoz, olyan közel, hogy a fiatalabb férfi kénytelen volt hátrálni egy lépést, beleütközve a szomszédos asztalba.
– Pontosan tudom, ki Daisy – mondta Nicholas, és minden szava úgy visszhangzott, mint egy kalapácsütés. – És pontosan tudom, mit tett vele Oakwoodban. Tudom az eltitkolt kórházi zárójelentésekről. Tudom a megvesztegetett helyi rendőrbíróról. És tudom a Cole Logisztika azon szerződéseiről is, amelyek épp most várnak a jóváhagyásomra a tengeri szállítási tenderen.

Brandon arca a vörösből hirtelen kísértetiesen fehérré vált.
– A… a tender?
– Holnap reggel nyolckor a Cole Logisztika minden szerződését felbontjuk a Sterling Csoporttal – közölte Nicholas a lehető legtermészetesebb hangon, mintha csak az időjárásról beszélne. – A partnereinket pedig hivatalos levélben tájékoztatjuk arról, hogy cégük vezetősége erkölcsileg és jogilag megbízhatatlan. Mire a tőzsde kinyit, az apja cége a csőd szélén fog táncolni.

– Ezt nem teheti meg! Az apám tönkremegy! – kiáltotta Brandon, és most először valódi rettegés ült ki a szemébe.
– Már megtettem – felelte Nicholas. – És most, Cole úr, ha nem akarja, hogy a biztonsági embereim a saját lábán vonszolják ki a hátsó sikátorba, azonnal elhagyja az épületet. A rendőrség a kijáratnál várja önöket.

Ebben a pillanatban a főbejáraton négy egyenruhás rendőr lépett be, élükön a belvárosi kapitányság parancsnokával, mögöttük pedig két mentőápoló sietett egy hordággyal. Nicholas egyetlen fejmozdulattal jelezte a rendőröknek, hol a célpont. Brandon és Catherine tiltakozni próbáltak, de a rendőrök határozott mozdulatokkal bilincselték meg Brandont, miközben Catherine-t kísérték ki a sokktól zokogva, az étterem előkelő közönségének néma, megvető pillantásai kíséretében.

A mentősök azonnal letérdeltek mellém. Gyengéden, de szakszerűen vizsgálták meg a hasamat és a bordáimat.
– Zúzódások a bal bordaív alatt, valószínűleg bordarepedés, de belső vérzés jeleit kell kizárnunk – mondta az orvos, majd rám nézett. – Be kell vinnünk a klinikára, kisasszony.

Fel akartak emelni a hordágyra, de a testem görcsbe rándult a félelemtől. Hat hónapig éltem rettegésben, hogy Brandon utolér. Most, hogy megtörtént, a biztonságérzetem teljesen megsemmisült. Úgy éreztem, a világon nincs olyan hely, ahol láthatatlan maradhatnék.

Ekkor Nicholas ismét mellém lépett. Megfogta a kezemet. A tenyere meleg volt, a szorítása meglepően stabil, földelő.
– Vele megyek – fordult az orvoshoz.
– Mr. Sterling, ez a mentőautó… – próbálkozott az ápoló.
– Hallotta, mit mondtam. Vele megyek.

Senki sem mert vitatkozni. Ahogy a hordágyat kigurították a Grand Pearl fényűző terméből, a vendégek halkan félreálltak. Nem néztem senkire. Csak a mennyezeten tovasuhanó kristálycsillárok fényét láttam, és éreztem a férfi kezének szorítását, aki megmentette az életemet.

A Sterling Magánklinika elnöki lakosztálya inkább hasonlított egy ötcsillagos szállodai szobára, mint kórházra. A hatalmas franciaablakokon keresztül a város éjszakai fényei rajzolódtak ki a távolban, tompa, aranyló szikrákként csillogva a sötétségben. A szobában lágy, meleg fény világított, és a monitorok halk, megnyugtató ritmusban csipogtak.

Két bordám megrepedt, és a belső zúzódásaim miatt még a legkisebb mozdulat is tompa fájdalommal járt, de a fájdalomcsillapítóknak köszönhetően a testem végre megpihenhetett. A szám szélét ellátták, a fejbőrömet lefertőtlenítették. Tiszta, puha pamutingben feküdtem a hatalmas ágyban, de a lelkem mélyén még mindig ott feszült a kérdés, ami nem hagyott aludni.

Az ajtó halkan kinyílt. Nicholas Sterling lépett be.

Levette a nyakkendőjét, a fehér ingének legfelső gombja ki volt gombolva, az ingujjait lazán feltűrte az alkarján. Egy gőzölgő porceláncsészét tartott a kezében.
– Hogy érzi magát? – kérdezte halkan, miközben az ágy melletti fotelhez lépett.
– Jobban… köszönöm a gyógyszereket – válaszoltam, a hangom még mindig kissé rekedtes volt. – Mr. Sterling…
– Nicholas. Kérem, szólítson Nicholasnak. A „Mr. Sterling” túl formális valakihez, akinek az életét épp most fordítottam fel fenekestül.

Letette a teáscsészét az éjjeliszekrényre.
– Kamillatea mézzel. A nővér szerint jót tesz a torkának a vérzés után.