A tömeg ujjongott és fütyült, amikor Henryt – akinek a feje most a porba lógott, és a drága inge meggyűrődött a birkózásban – elvezették a rendőrautó felé. A férjem, aki az imént még a fensőbbséges irányítója akart lenni az életemnek, most egy bilincsbe vert bűnözőként tűnt el a vásár zajában.
A tiszt odalépett hozzám, és tisztelettudóan visszadobta a manila borítékot a táskámba.
– Asszonyom, hívjak mentőt? Meg kell vizsgálni a hasát az ütés után.
– Igen… köszönöm – suttogtam, és a könnyeim végre nem a kétségbeesés, hanem a megkönnyebbülés könnyei voltak.
Néhány perccel később a mentőautó kék villogója világította meg az ohiói éjszakát, miközben beemeltek a hátuljába. Ahogy az ajtajuk becsukódott, és a jármű elindult a kórház felé, kinéztem az ablakon a messzeségbe. A vásár fényei lassan elhalványultak, de a lelkemben tudtam: a vihar elvonult, és a gyermekemmel együtt végre biztonságban vagyunk. A múlt csalásai rács mögé kerültek, és az előttem álló út – bár egyedül, de tisztán – végre az enyém volt.






