A MÁFIAFŐNÖK MENYASSzonya AZT PARANCSOLTA, HOGY KÜLDGJEM EL A KISTESTVÉRT A JEGYESSÉGI VACSORA ELŐTT – DE AMIKOR LUCA MORETTI MEGLÁTTA A FEKETESÉGÉT ÉS A NYAKÁBAN LÓGÓ JEGYZŐGYŰRÜT, LETETTE A POHARÁT ÉS A FÜLBE SÚGTA: „NINA… HOL VAN BEN?”
– Kérlek, ne tedd nehezebbé a dolgot, mint amennyire kell, Nina. – Vanessa Bellini ott állt a szolgálati bejáratnál egy szűk, piros szaténruhában, elállva az utat egy fiatal nő elől.
Nina Moretti harmincegy éves volt. Egyszerű fekete ruhát viselt egy szürke gyapjúkabát alatt. Sötét haja laza kontyba volt fogva, és a szemei fel volt duzzadva a sok sírástól. A nyaka körül, egy vékony láncon, egy arany férfi jegygyűrű lógott.
– Nem akarok bajt keverni – suttogta Nina. – Csak öt percre van szükségem a testvéremmel.
Vanessa összefonta a karját.
– Luca világossá tette, hogy nem akar belekeveredni.
Nina lefelé nézett.
– Még a Benfel történtek után sem?
Vanessa nem válaszolt. Helyette hozzám fordult:
– Rachel, keress neki egy autót. És bizonyosodj meg róla, hogy nem megy át az ebédlőn.
A nevem Rachel Morgan. Huszonnyolc éves voltam, és majdnem két éve dolgoztam házvezetőnőként Luca Moretti chicagói manzorájában. Már láttam megrögzött embereket is idegeskedni Luca nevének hallatán. De olyan is volt, hogy annyira nevetett, hogy nem tudta befejezni a mondatot, valahányszor a húga látogatóba jött. A szüleik évekkel korábban meghaltak. Luca tizennégy évvel volt idősebb Ninánál, és a lány gyermekkorának nagyobb részében több volt, mint egy testvér. Részt vett a szülői értekezletein. Megtanította vezetni. Ott ült az első sorban a diplomaosztóján. És amikor négy évvel ezelőtt hozzáment Ben Carterhez, Luca kísérte az oltárhoz. Emlékeztem az íróasztalán lévő esküvői fotóra. Luca Nina és Ben között állt, az egyik karját mindkettőjük vállára vetve. Mindhárman nevettek. Luca még mindig úgy hívta Bent, hogy ő a testvér, akit szerencséje volt kiválasztani.
Ezért volt az, hogy az a nő, aki mellettem állt, semmi értelmmel sem bírt.
– Nina – kérdeztem óvatosan –, Luca tudja, hogy itt vagy?
A fejét rázta.
– Nem szóltam neki, hogy jövök.
– Miért nem?
A szeme megtelt könnyel.
– Mert Vanessa azt mondta, hogy nem akar látni.
Egy szorítás vett erőt a mellkasomít. Három nappal korábban hallottam, hogy Luca reggeli közben megkérdezi Vanessát a húgáról.
– Hívott Nina? Az egész héten üzeneteket hagytam neki.
Vanessa anélkül válaszolt, hogy a kávéjától elfordította volna a tekintetét.
– Ő meg Ben adnak maguknak egy kis időt. Nina kért, hogy tartsd tiszteletben a magánéletüket.
Luca csalódottnak tűnt.
– Remélem, minden rendben velük.
Most Nina ott állt előttem feketében, miközben Vanessa próbálta elküldeni. Ránéztem a nyakában lógó gyűrűre.
– Nina, hol van a férjed?
Az arca összeomlott.
– Elment.
Csak bámultam rá.
– Micsoda?
Megérintette a gyűrűt.
– Ben kilenc nappal ezelőtt meghalt.
Egy pillanatig nem tudtam megszólalni. Vanessa középen termett.
– Rachel, elég volt.
De én továbbra is Ninát figyeltem.
– Moretti úr tudja?
Nina egy rövid, élettelen nevetést hallatott.
– Azt hittem, tudja. – Megtörölte a könnyeit. – Felhívtam a házat, miután Bent kórházba szállították. Vanessa azt mondta, hogy Luca üzleti úton van.
Vanessa álla megfeszült.
– Nina…
– Újra felhívtam, miután meghalt. – A hangja reszketett. – Azt mondta, Luca tudja, de nem érzi magát kényelmesen, hogy elmenjen a temetésre.
Egy szúrást éreztem a gyomromban. Nina folytatta.
– Múlt szombaton temettem el a férjemet, Rachel. A testvérem nem volt ott.
Vanessa az ebédlő felé pillantott.
– Pontosan ezért nem megfelelő időpont a mai este.
Nina rábámult.
– Nem akartam maradni vacsorára. – Benyúlt a kabátja zsebébe, és előhúzott egy gondosan összehajtott kék selyemnyakkendőt. – Csak oda akartam adni ezt Lucának.
Felismertem. Luca ezt a nyakkendőt viselte a húga esküvői fotóján. Nina ujjai remegtek az anyag körül.
– Ben kölcsönvette az esküvőnk napján, mert nem engedhette meg magának, hogy vegyen egy jót. – Elmosolyodott a könnyein át. – Mindig azt mondta, hogy vissza fogja adni. – A hangja elcsuklott. – Soha nem adta vissza.
Vanessa felsóhajtott.
– Akkor add oda Rachelnek.
Nina a fejét rázta.
– Ben kért meg, hogy személyesen adjam át Lucának.
– A testvérednek nincs szüksége még egy fájdalmas emlékre.
Nina összerezzent. Aztán suttogta:
– Szükségem volt rá, Vanessa. – Először csillant fel harag a könnyei mögött. – Szükségem volt a bátyámra, amikor leengedték a férjemet a sírba.
Vanessa arca megkeményedett.
– És Lucának is megvan a maga élete. Nem várhatod el…
—






