A tekintete átsiklott Vanessán, majd megakadt a fiatal nőn, aki ott állt a szürke kabátban, a fekete ruhában, és a nyakában lógó arany jegygyűrűn.
A levegő azonnal megfagyott. Luca kezéből csúszott ki a pohár; a kristálypohár a márványpadlóra zuhant, ezer darabra törve, a borostyánszínű folyadék pedig szétfröccsent a fényes felületen. De Luca észre sem vette. A szeme tágra nyílt, a lélegzete elakadt, és a torkából egy olyan halkan kiszakadó, megtört hang jött fel, amit senki sem hallott tőle életében:
– Nina…
A nevét úgy ejtette ki, mintha egy fájdalmas ima lett volna. Egyetlen szempillantás alatt átlépte a törött üvegszilánkokat, átgázolt Vanessán – aki döbbenten hátrált egy lépést –, és ott, a szervizbejárat hideg kövén, átölelte a húgát. Olyan szorosan szorította magához, mintha attól félt volna, hogy ha elengedi, a kislány elillan a kezéből.
Nina ekkor tört ki. Az addig fojtott, néma zokogás ujjongó, keserves sírássá alakult, miközben a fejét Luca vállára hajtotta, és a körmét a bátyja drága öltönyébe mélyesztette.
– Luca… oh, Luca… – zokogta Nina. – Elment… Ben elment…
A folyosón többen is megálltak; a pincérek, a szakácsok, sőt, a messzebbről odaleső vendégek is némán bámulták a jelenetet. Vanessa arca hirtelen elveszítette a színét, a szája szétnyílt a megdöbbenéstől, de egyetlen hangot sem tudott kipréselni magából.
Luca lassan kibontakozott a ölelésből, de a kezeit továbbra is szorosan Nina vállán tartotta. Az arca eltorzult a dühtől és a félelemtől, amikor lepillantott a húga nyakában lógó aranygyűrűre. A szeme ezután a zsebéből kilógó, összetekert kék selyemnyakkendőre vándorolt.
A maffiafőnök tekintete lassan felemelkedett, és rászegeződött Vanessára. Az a pillantás olyan gyilkos és jeges volt, hogy Vanessa akaratlanul is hátratántorodott egy lépést, a kezével a torkához kapva.
– Vanessa – mondta Luca, és a hangja olyan mélyen dörögve szólt, mint a közelgő vihar előtti dörrenés. – Mit keres itt a húgom? És mi az, hogy nem tudtam Ben haláláról?
Vanessa a hangját remegtetve, kétségbeesetten próbált magyarázkodni:
– Luca, drágám… hallgass meg! Csak… csak meg akartalak védeni a rossz hírektől az eljegyzésünk estéjén! Annyi minden volt a fejedben, a vendégek, az üzlet… azt hittem, jobb, ha most nem terhelünk ezzel a családi tragédiával…
– Családi tragédia? – ismételte meg Luca, és a szemei szinte lángra lobbantak. – Ben a testvérem volt! Nina a vérem! És te… te el merted küldeni a saját házamból, míg én bent ünnepeltem azokkal, akiknek a fele a vesztemet akarja?!
A vendégek soraiból valaki idegesen felmordult. A csend, ami ezután következett, nehezebb volt az ólomnál. Vanessa rájött, hogy a hálószobai intrikái, a hazugságai és a hatalomvágya most végleg darabjaira hullottak.
– Luca, kérlek… – suttogta a nő, és próbálta megérinteni a karját.
Luca azonban egyetlen mozdulattal elhúzta a karját, mintha a legsúlyosabb méreg érintette volna meg.
– Pakold össze a holmidat, Vanessa. Éjszakára már ne légy itt. Az eljegyzésnek pedig vége.
A vendégek közül többen levegőért kapkodtak. Vanessa arcáról leolvadt minden smink, a szemeiben a tiszta hisztéria tükröződött.
– Ezt nem teheted meg velem! Itt van az egész város elitje! Hogy nézek ki én most?!
– Nem az érdekel, hogy te hogy nézel ki – mondta Luca jeges, könyörtelen hangon, miközben gyengéden magához húzta a síró Ninát, és a fejére csókolt. – Az érdekel, hogy míg te a saját nagyképűségedet építetted, a húgom a férjét gyászolta, és te megakadályoztad, hogy eljusson hozzám. Takarodj innen, amíg szépen kérem.
A testőrök nem vártak parancsra; azonnal két oldalról átfogták Vanessát, és szinte kirángatták a teremből, miközben a nő torkaszakadtából sikoltozott és átkozódott.
Luca lehajolt, felvette a zsebkendőjébe a kék selyemnyakkendőt, amit Nina elejtett, majd óvatosan a húga kezébe adta.
– Gyerünk, kicsim – mondta Luca, és a hangja most már tele volt mérhetetlen, védelmező szeretettel. – Gyere be a szobámba. Mesélj el nekem mindent Benről. Itt vagyok. Többé senki sem fog elküldeni innen.
Én pedig ott álltam a szervizbejárat csöndjében, néztem, ahogy a könyörtelen maffiafőnök gyengéden átkarolja a gyászoló húgát, és rájöttem valamire: a birodalmakat nem a fegyverek tartják fenn, hanem a vér köteléke, és aki ezt meg meri törni, az nemcsak a szeretetét veszti el, de a poklot is magára szabadítja.






