– Nem én tettelek tönkre, Péter. Ti tettétek tönkre magatokat a saját gátlástalanságotokkal – mondtam, majd a vészkijárat felé néztem. – És most… hívd be a fiunkat, ha van még benned annyi bűntudat.

Az ajtó hirtelen kinyílt, és Bence lépett be a terembe. Az arca kőkemény volt, a szemeiből sütött a fájdalom és a harag. Már hallotta a felvételeket a folyosóról. Odalépett az apjához, és anélkül, hogy egy szót is szólt volna, egyetlen határozott mozdulattal arcon ütötte Pétert, aki azonnal visszarogyott a székére.

– Apa… te… ti… – Bence hangja elcsuklott a könnyeitől, miközben Annára nézett, aki most már a padlón kuporgott, remegve a félelemtől. – Hogy tehettétek ezt? Hogy tehetted ezt velem, Anna?

A vacsora ezen a ponton végleg véget ért. De a bosszúm még nem zárult le. A következő hetekben benyújtottam a válókeresetet, de nem ámakármilyet: a bizonyítékok birtokában a bíróságon keresztül zároltattam Péter összes vállaleti számláját, ingatlanát és a cégbeli részesedését is, hűtlenség és vagyonmentési kísérlet miatt. Anna pedig nemcsak a férjét veszítette el azonnal, hanem a gazdag „apafigurát” is, hiszen Péter a botrány után összeroppant, a cégéből menesztették, és a lakását is elveszítette a kártérítések miatt.

Egy esős délutánon, hónapokkal a történtek után, otthon ültem a nappaliban, amikor a csengő megszólalt. Kinyitottam az ajtót. Anna állt ott. A drága ruhái helyett egy egyszerű, kopott kabátot viselt, a haja fésületlen volt, az arca pedig nyúzott a sírástól. Letérdelt a lábam elé a tornácon, a kezemért nyúlt, és zokogva könyörögni kezdett:

– Mária… kérem… könyörgöm, segítsen! Bence nem akar velem beszélni, Péter elhagyott, és nincs egy fillérem sem… Kérem, bocsásson meg! Hagyja abba a pusztítást! Könyörgöm, könyörgöm…

Ránéztem arra a nőre, aki egykor gőgösen és arrogánsan nevetett ki a hátam mögött, és arra a férjre, aki azt hitte, büntetlenül porba tiporhat harminc év közös életét.

– A könyörgésedet add el valaki másnak, Anna – mondtam halkan, de határozottan, majd lassan behúztam az ajtót, és bezártam a zárat.

Az életem nem lett könnyebb azonnal a fájdalom miatt, de egy valamit biztosan megtanultam: akinek nincs tisztelete a másik iránt, az előbb-utóbb a saját maga ásott sírba fog beleesni. És én ott álltam a tetején, felemelt fővel, végre teljesen szabadon.