A tolózár, amit az imént vettem észre, nem a kilincs alatti mechanizmus volt, hanem egy különálló retesz, amit Sarah szerelt fel arra az esetre, ha… hirtelen rosszul lennék a gondolattól is. Lenyomtam a kilincset. Az ajtó nehezen, nyikorogva megindθηκε befelé.
Az első dolog, ami megcsapott, nem a látvány volt, hanem a szag.
Egy olyan édeskés, émelyítően fojtogató bűz áradt ki a szobából, amit az ember soha, egyetlen pillanatra sem felejt el, ha egyszer megérezte. Olyan volt, mint a túlérett gyümölcs, a vegyszerek és a zárt, oxigénszegény tér kombinációja. Egy biológiai vészjelzés, ami azonnal hányingert keltett a gyomromban.
– Leo, maradj ott! – szóltam hátra éles hangon, mielőtt a fiú utánam jöhetett volna. – Semmiképpen sem jössz be. Hallod? Maradj a nappaliban!
A kisfiú nem felelt, de a lábai dobogásából hallottam, hogy engedelmeskedett, vagy legalábbis túlságosan meg volt rémülve ahhoz, hogy ellenkezzen. Emma továbbra is sírt a járókában, de a hangja mostanra már olyan rekedtté vált, hogy szinte csak egyfajta száraz zihálásnak hallatszott.
Beléptem a szobába.
A redőnyök szorosan le voltak engedve, a kinti ohiói nyár perzselő napfényéből csak néhány vékony, aranyszínű porcsík szűrődött be a lamellák között, megvilágítva a levegőben szálló apró porszemeket. A szoba közepén álló nagyméretű ágy sötétbe burkolózott.
– Sarah? – mondtam ki a nevet, de a saját hangom idegennek és üresnek hatott ebben a fojtogató helyiségben.
Nincs válasz. Csak a saját nehéz, ziháló légzésem, meg a ház mélyéről – vagy talán a falak mögül? – hallatszó furcsa, ritmikus ketyegés. Nem, nem óra volt. Valami más. Egy csöpögő csap? Vagy…
A szemem lassan hozzászokott a félhomályhoz. Az ágy mellett, a sötétbarna laminált padlón egy alak feküdt.
A vér a halántékomban kalapált, a szívem egyetlen hatalmas, vad ugrással szinte át akarta törni a bordáimat. Odaléptem, a cipőtalpam halkan surrogott a szőnyegen. Ahogy közelebb értem, a látvány darabokra törte az utolsó illúzióimat is arról, hogy ez talán csak egy félreértés, egy rossz vicc, vagy egy olyan vészhelyzet, amit egy pohár vízzel és egy mély lélegzettel meg lehet oldani.
Sarah az ágy mellett terült el, az oldalára dőlve, az egyik karját természetellenes szögben maga alá gyűrve. A kedvenc virágos pizsamája volt rajta, de a ruha sötét, átázott foltokban úszott a dereka környékén. A bőre… ó, Istenem, a bőre olyan viaszosan sárgásfehér volt, mint a templomi gyertya, amit túl sokáig égettek. A szemei fénytelenül, üresen meredtek a szemközti ruhásszekrény lábára.
És mellette, a padlón egy borzalmas tárgy hevert: egy üres gyógyszeres doboz, meg egy felborult pohár, aminek az alján még látszott valamilyen sötét, szemcsés folyadék maradványa.
– Ne… ne, ne, ne… – ismételgettem mechanikusan, miközben letérdeltem mellé, teljesen figyelmen kívül hagyva a saját testi épségemet vagy a szagokat.
Megragadtam a csuklóját. Hideg volt. Nem egyszerűen csak hűvös, mint egy légkondicionált szobában lévő ember bőre, hanem az a fajta mély, kíméletlen hidegség, ami azt üvóti, hogy az élet tüze már órákkal ezelőtt kihunyt ebben a testben. Nem volt pulzus. Semmi. Csak a csend, meg a kint még mindig síró csecsemő halk moraja.
Hirtelen valami mozdult a szoba sarkában.
Egy árnyék. Egy olyan alak, ami nem illeszkedett be a szoba bútorai közé.
Megfagyasztott a mozdulatban. A hátamonjeges verejték csurgott le, a szőr a karomon szabályosan égnek állt. A szoba legsötétebb sarkában, a nagyméretű ruhásszekrény és az ablak közötti keskeny résben egy ember alakja gubbasztott.
Nem mozdult. Csak ült ott, a térdeit a mellkasához húzva, a feje pedig mélyen le volt hajtva, mintha szégyellné magát, vagy mintha csak arra várna, hogy észrevegyem. A ruhája sötét volt, szinte fekete, és olyan furcsa, szabálytalan szag áradt belőle, ami azonnal elnyomta a halál és a vegyszerek bűzét: a friss föld, a nedves beton és a dohos pince szaga.
– Ki… ki az? – nyögtem ki, és akaratlanul is hátrébb húzódtam Sarah élettelen teste mellett, a kezemmel a padlót tapogatva valamilyen nehéz tárgy után.
Az alak lassan, kínosan lassan felemelte a fejét. A mozdulatai olyan szögletesek voltak, mint egy rosszul programozott bábúé. A sötétben nem láttam az arcvonásait, csak a szemei csillogását – egy olyan fényt, ami nem a reményt, hanem egyfajta mélységes, zavarodott ürességet tükrözött.
– Már késő, Márta – mondta egy rekedt, ismerős hang.
Megállt a levegő a torkomban. A hang… a hang *Sarahé* volt. De nem a Sarahé, akit az imént ismertem meg, a kedves, mosolygós pincérnőé, aki mindig panaszkodott a térdeire, ha túl sok órán át kellett állnia a helyi dinerben. Ez a hang olyan volt, mintha valaki egy üres fémhordón keresztül beszélt volna, mélyről, a tüdő legmélyebb zugaiból feljövő, rezonáló vibrálással.
– Sarah…? – motyogtam, a rettegés olyan fizikai fájdalommá sűrűsödött a gyomromban, hogy a hányinger környékezett. – De hát… de hát te itt fekszel… itt vagy mellettem…
Az árnyék a sarokban felállt. A térdei halk, száraz roppanással adták meg magukat a mozgásnak. Ahogy kitámolygott a redőnyök között besütő vékony fénycsíkba, a gyomrom egy pillanatra teljesen felfordult.






