A lakás szűk folyosóján a kartondobozok csendesen torlódtak egymásra, mint a jövő bizonytalan építőkockái. A levegőben feszültség vibrált, olyan elemi erővel, ami képes volt megrengetni a legvastagabb falakat is. Anna arca eltorzult a dühdtségtől és a kétségbeeséstől, a szemei szinte szikráztak, miközben a kezével a mögötte álló dobozokra mutatott.

– Hat embernek kell hely! – kiáltotta Anna, és a hangja élesen csengett a falak között, átvágva az otthon addigi megszokott csendjén. – Hat embernek kell hely, Mária! Miért kell neked egy négy szobás ház?

Mária asszony nem mozdult. Ott állt a folyosó közepén, a szürke kardigánjában, az ezüstös hajával, és a vonásain nem látszott sem félelem, sem bizonytalanság. Csak az a mély, megingathatatlan méltóság, amivel az egész életét leélte. A szemei megállapodtak Annán, majd a fia, Péter arcán, aki kényelmetlenül fészkelődött a felesége mellett, a tekintetét a padlóra szegezve.

– Ez a ház nem az enyém csupán, Anna – mondta Mária asszony nyugodt, de határozott hangon, amely sokkal nagyobb súllyal bírt, mint Anna hisztérikus kiáltása. – Ez a ház a családunk gyökere. Itt nőtt fel Péter, itt építettük fel az apjával a jövőnket. És ha hat embernek kell hely, akkor talán nem az öreg anyós otthonát kellene szétosztani, hanem megkeresni a módját annak, hogy a saját lábatokra álljatok, ahelyett, hogy más munkáját akarjátok kisajátítani.

Anna szinte vett egy nagy levegőt, a mellkasa gyorsan emelkedett.
– Te ezt nem értheted meg! A gyerekeknek szoba kell, a munkánkhoz stúdió kell, a hitel meg a nyakunkon van! Te meg itt ülsz egyedül ebben a hatalmas kastélyban, miközben mi a fejeteket fogjuk a mindennapi kiadások miatt!

Péter ekkor lassan felemelte a fejét. A szemeiben ott bujkált az a bűntudat, amit az elmúlt hónapokban próbált elfojtani a felesége nyomása alatt.
– Anna… kérlek, ne itt… ne így – motyogta Péter, és a kezével a halántékát dörzsölte. – Megbeszéltük, hogy átgondoljuk a lehetőségeket. Nem kell ezt a folyosón…

– De igen, itt és most kell megbeszélni! – vágott közbe Anna, és a hangja már sírásba hajlott. – Mert ha most nem lépünk, végleg itt ragadunk ebben a nyomorúságban, miközben te a mama szoknyája mellett akarsz élni életed végéig!

Mária asszony egyetlen lépést tett előre. A tekintete nem volt kegyetlen, de olyan áthatoló erővel bírt, hogy Anna akaratlanul is hátrább húzódott egy fél lépést.

– A nyomorúság nem a falak méretétől függ, Anna – mondta halkan az idős asszony. – Hanem attól, hogy mi lakik a szívünkben. Amikor a fiammal huszonévesen beköltöztünk ebbe a lakásba, még víz sem volt a falban. Két szobánk volt, de tele voltunk szeretettel és tisztelettel. Ti most nem nagyobb otthont kerestek; a saját kudarcaitokat akarjátok elfedni azzal, hogy eljátsszátok a sértett áldozatot.

A folyosón hirtelen olyan csend lett, hogy a szomszédos szobából a lélegeztetőcső ritmikus sziszegése is újra tisztán hallatszott. Péter megdermedt. A szavak mélyen találtak; érezte, hogy az anyja igazat mond, de a felesége felé való lojalitása és a mindennapi nyomás kettészakította.

– Anya… – kezdte Péter, de a torkán akadt a szó.

Mária asszony a fiára nézett, és a vonásai egy pillanatra ellágyultak.
– Péter, te vagy a fiam. Mindig is az maradsz. A ház kapuja nyitva áll előttetek, ahogy eddig is. De a tulajdonjog, a múlt és az otthon becsületszavai nem eladók. Ha itt akartok élni, akkor családként kell viselkednetek, nem pedig úgy, mint akik egy meghódított területre teszik be a lábukat.

Anna dühösen felhorkant, a táskáját erősebben a vállára rántotta, és a hálószoba felé indult.
– Beszélj a lelkiismeretével, Péter! Én ennyit bírtam. Holnap reggel hívom a költöztetőket, akármit is mond!

A hálószoba ajtaja nagy csattanással csukódott be Anna mögött. A folyosón csak Mária asszony meg Péter maradtak a kartondobozok sötét árnyai között. Az igazi csata még nem ért véget, de a vonalak világosan kiépültek: a múlt bástyái és a jövő kapzsisága között most dőlt el a család sorsa.