A negyedik nap reggelén a kulcs megfordulásának hangját hallottam a zárban.
Péter állt az ajtóban. A táskája a kezében volt, az arca pedig fáradt, de nem volt rajta a megszokott dacos védekezés. Beljebb lépett, letette a táskát a padlóra, és leült a konyhaasztalhoz velem szemben.
– Beszéltem anyuékkal – mondta halkan.
– És? – kérdeztem, miközben a kávémat kortyoltam.
– Megmondtam nekik, hogy ha még egyszer bejönnek ide az engedélyed nélkül, vagy ha Julianna még egyszer megpróbálja átrendezni az életünket, akkor megszakítom velük a kapcsolatot. Teljesen.
Feltűnt, hogy nem azt mondta, „mi”, hanem azt, hogy „én”. De ez a szó most elég volt.
– És te hogy vagy ebben, Péter? – néztem a szemébe. – Képes vagy arra, hogy ne a családi elvárások szerint éld az életed, hanem azzal a nővel, akit feleségül vettél?
Péter bólintott. Egyetlen lassú, de határozott mozdulattal.
– Igen, Emma. Elegem van abból, hogy mindenki más jobban tudja, hogyan kell élnünk, mint mi magunk.
A konyhában újra csend lett. De ez a csend már nem a feszültség csendje volt, hanem a megérkezésé. A határok megmaradtak. A falak felépültek. És bár a múlt sebei nem gyógyultak be egy nap alatt, az első lépést megtettük ahhoz, hogy a saját sorsunkat ne mások mérőszalagja szerint szabjuk meg.






