Nem egyedül mentem. Varga ügyvéd úr két munkatársa és a helyi rendőrség két tisztje kísért el. Amikor kinyitottam a kocsiajtót, Mark és Gertrude ott álltak a bejárati ajtó előtt. Mark arcán a düh és a gőg keveréke ült, míg Gertrude diadalmasan fonta karba a kezét, azt várva, hogy most majd én jövök bocsánatot kérni.

– Hát megjött a kis hercegnő! – kiabálta Gertrude a lépcsőről. – Azt hitted, elszöksz, és nem kell bocsánatot kérned?! Mark, mondd meg neki, hogy azonnal pakoljon be, vagy kirakjuk a cuccait az utcára!

Mark lépett előre, a karjait összefonva.
– Samantha, utolsó esélyt adok. Gyere be, kérj bocsánatot anyutól, és fejezzük be ezt a gyerekes cirkuszt. Különben… hát, tudod, hogy a ház nem is a neveden van, szóval akár ki is rakathatlak.

Rá néztem. A férfira, aki egykor a társam akart lenni, de akinek a gerince annyit sem ért, mint egy elhasznált papírzsebkendő.

– Mark – mondtam, és a hangom olyan tisztán és magabiztosan csengett, mint egy harangszó –, a ház már rég nem a te neveden sem van. És amint látod, nem bocsánatot kérni jöttem.

Varga ügyvéd úr előrelépett a rendőrök mögül, és egy vastag, hivatalos iratcsomót csúsztatott Mark kezébe.

– Mark Miller úr és Gertrude Miller asszony – mondta az ügyvéd hűvös, hivatalos hangon. – Ez egy hivatalos bírósági végzés. A közös számlák zárolásra kerültek, a vagyoneltulajdonítás miatt a büntetőfeljelentést megtettük, és a ház tulajdonjoga visszaszállt Samantha Millerre mint egyedüli jogutódra. Harminc percük van arra, hogy összecsomagolják a személyes holmijukat, és elhagyják az ingatlant. Különben a rendőrség fogja kísérni önöket.

Mark arca egy pillanat alatt elveszítette minden színét. A papírok kicsúsztak a kezéből, és a földre estek.
– Ez… ez lehetetlen… Samantha, ezt nem teheted meg! Mi egy család vagyunk!

– Család? – néztem rá, miközben a kocsiból kivettem Chloe táskáját. – Amikor az anyád egy övvel verte meg a hatéves kislányunkat, és te azt mondtad, hogy nekem kell bocsánatot kérnem… akkor már nem voltunk család. Akkor lett vége.

Gertrude hisztérikus sikoltásban tört ki, és Mark ingét rángatva üvöltözni kezdett a rendőrökkel, de a hatóság emberei hajthatatlanok voltak.

Én pedig beléptem a bejárati ajtón. A ház csendes volt és üres. Letettem Chloe táskáját a nappaliban, majd odamentem az ablakhoz, és kinyitottam, hogy bejöjjön a tiszta, friss tavaszi levegő.

A kislányom ott állt mögöttem, a kis vörös hajú babáját szorítva a mellkasához, és a tiszta, kék szemével felnézett rám.
– Anya… ugye most már biztonságban vagyunk?

Megsimogattam a selymes fürtjeit, és egy olyan mosollyal válaszoltam, amiben már nem volt félelem.
– Igen, kincsem. Mostantól teljesen biztonságban vagyunk. És senki, de senki nem fog soha többé bántani minket.