Nem csináltam botrányt. Nem mentem le veszekedni. Csendben felhívtam Marcust, a magánbiztonsági főnökömet és legközelebbi barátomat. Tíz percen belül egy sötétített üvegű kisbusz állt meg a ház hátsó bejáratánál. Levezettem Ashley-t és Samuelt a hátsó lépcsőn keresztül, beültettem őket a kocsiba, és egyenesen a város legbiztonságosabb szállodájának elnöki lakosztályába küldtem őket Marcus két megbízható emberének kíséretében. Orvost hívtam Ashley-hez, hogy vizsgálja meg a csuklóját és a magzat állapotát, és megbizonyosodtam róla, hogy Samuel meleg ételt és biztonságos ágyat kap.

Miután elmentek, visszasétáltam a házba.

A családom még mindig az étkezőben ült, bort ittak, és a leendő luxuséletükről beszélgettek.
– Hol van a feleséged? – kérdezte anyám gyanakvóan, amikor egyedül léptem be a nappaliba.
– Lefeküdtek aludni. Kimerültek voltak – hazudtam higgadtan, és töltöttem magamnak egy pohár vizet.
– Helyes – bólintott apám, elégedetten megsimogatva pocakját. – Látod, Devin, a család az első. Ashley sosem értette meg, milyen felelősséggel jár a vagyon. Nem a mi társadalmi rétegünkből származik. Te egy zseni vagy a számítógépekhez, de az üzlethez, a valódi hatalomhoz egy tapasztalt kéz kell. Holnap Arthur Vance irodájában minden a helyére kerül. Én átveszem az operatív vezetést, Stéphanie lesz a marketingigazgató, te pedig nyugodtan foglalkozhatsz a fejlesztésekkel anélkül, hogy a pénzügyek terhét cipelnéd.

– Pontosan erre van szükségem, apa – mosolyogtam rájuk, és a tekintetem olyan rideg volt, mint a jég. – Alig várom a holnapi napot.

RÉSZ

Másnap reggel nyolc óra negyvenötkor a Columbus belvárosában magasodó üvegpalota előtt álltam. A családom a legdrágább ruháiban érkezett: apám méretre szabott öltönyben feszített, anyám egy új nercbundát viselt, amit feltehetően az én hitelkártyám terhére vásárolt, Stéphanie pedig úgy vonult a márványpadlón, mintha egy divatbemutató kifutóján lenne.

– Hol van Ashley? – kérdezte Stéphanie türelmetlenül, a telefonját nyomkodva. – Azt mondtad, ő is itt lesz. Neki is alá kell írnia a lemondó nyilatkozatot a házról és a céges vagyonrészről!
– Ne aggódj, Stéphanie – feleltem halkan. – Ashley pontosan ott lesz, ahol lennie kell.

Amikor beléptünk Arthur Vance közjegyzői és ügyvédi irodájába a tizenkettedik emeleten, egy hatalmas, sötét tölgyfa tárgyalóasztal fogadott minket. Az asztalfőn Vance úr ült, egy hatvanas éveiben járó, őszülő halántékú jogász, aki évtizedek óta apám régi ivócimborája volt. Mellette azonban nem a saját asszisztense ült, hanem két másik öltönyös férfi, akiket apámék még soha nem láttak.

– Üdvözlöm a családot – állt fel Vance úr, kissé idegesen igazgatva a nyakkendőjét. A tekintete furcsán ugrált köztem és apám között.
– Nos, Arthur, vágjunk bele! – dörögte apám magabiztosan, és leült az asztal közepére. – Hozd azokat a papírokat. A fiam beleegyezett a teljes vagyonkezelői átruházásba és a meghatalmazásba. Mindent úgy csináltál, ahogy megbeszéltük? A cég hetven százaléka a családi alapé lesz, a maradék harminc Devin nevén marad, de döntési jog nélkül, ugye?

– Igen, Raymond… a dokumentumok készen állnak – mondta Vance halkan, miközben egy vaskos mappát tolt az asztal közepére.

Ebben a pillanatban kinyílt a tárgyalóterem oldalsó ajtaja. Ashley lépett be. Tiszta, elegáns kék ruhát viselt, a haja rendezett volt, a tartása méltóságteljes. Mögötte Robert Sterling lépett a szobába – Ohio állam egyik legkeményebb, legrettegettebb vállalati és büntetőjogi ügyvédje.

Stéphanie felhorkant:
– Mit keres itt ez a nő? És ki ez az alak? Devin, nem beszéltük meg, hogy ezt családi körben intézzük el? Nincs szükségünk idegenekre!

– Ashley a feleségem, és a cégem ötven százalékának törvényes tulajdonosa a házassági szerződésünk és a társasági alapszabályzat szerint – mondtam, miközben lassan kihúztam a széket Ashley-nek. – Sterling úr pedig a személyes jogi képviselőnk.

Apám arca vörösödni kezdett:
– Miről beszélsz, Devin? Miféle játék ez? Azt mondtad, átadod a vezetést! Hónapok óta dolgozunk ezen az alapon! Én vagyok az apád, nekem jogom van ahhoz a vagyonhoz, amit az én nevemmel építettél fel!

– Te egyetlen centet sem adtál a cégemhez, apa – válaszoltam, miközben leültem Ashley mellé. – Amikor öt évvel ezelőtt elindítottam a vállalkozást, kiröhögtél. Azt mondtad, egy életképtelen senki vagyok, és hogy a számítógépes bohóckodásomból soha nem lesz semmi. Stéphanie új autójára adtál százezer dollárt, nekem pedig egyetlen havi lakbérre sem adtál kölcsön, amikor Ashley várandós volt Sámuellel, és alig volt mit ennünk. Ashley volt az, aki két műszakban dolgozott egy kávézóban, hogy fizetni tudjuk a szerverek bérleti díját. Ő hitt bennem. Te csak akkor jelentél meg újra, amikor az első tízmillió dolláros szerződést aláírtam.

– Hálátlan kölyök! – csapott az asztalra apám. – De nem számít! A meghatalmazás itt van. Vance, add ide a papírokat, hadd írja alá!

– Kérlek, Raymond, nézd meg jobban a dokumentumot – szólalt meg Vance ügyvéd, és a hangja észrevehetően remegett. – Nem az a szerződés van előtted, amit a múlt héten küldtél nekem.

Stéphanie kikapta a papírokat a mappából, és dühösen lapozni kezdett:
– Mi ez a hülyeség? Mi ez a fejléc? »Végrehajtási és Adósságátvállalási Nyilatkozat«? Mi a franc ez, Arthur?!