Jenna lépett be a konyhába a tálalóedényekkel a kezében. Az arcán már nem volt ott az a szomorú, bizonytalan kifejezés, amit a lőtéren láttam. Könnyedén, felszabadultan mosolygott.
– Tudjátok mi? – mondta, miközben letette a tálakat az asztalra. – Azt hiszem, ideje elmennünk egy igazi lőtérre. De ezúttal Monica fog nekünk tanítani néhány trükköt.
Mindenki elnevette magát. A konyhát betöltötte a családi béke melege.
És miközben az asztalhoz ültem, rájöttem valamire: a határok, amelyeket meghúztam, nem azért léteztek, hogy elriasszák azokat, akiket szeretek, hanem azért, hogy megvédjék azt a tiszteletet, amiért olyan keményen megdolgoztam. A Fekete Vipera nevet talán a világ legtitkosabb aktái őrizték, de itt, a családóm körében, én egyszerűen csak Monica voltam – a lány, a testvér, a nő, aki pontosan tudta, hogyan kell célozni, ha az igazságról volt szó.






