Luca lassan megfordult. A vállai újra megfeszültek, de most nem a gyász, hanem a hideg düh miatt.
– Lorenzo – mondta Luca szinte suttogva, de a hangja visszhangzott a csempézett helyiségben. – Ez az én házam. Az én asztalom. És az én szabályaim érvényesek itt. Ha a lányod nem képes tisztelettel bánni azokkal az emberekkel, akik huszonkilenc éven át hűségesen szolgálták ezt a családot, akkor semmi keresnivalója ebben a házban.
Vanessa elhűlve bámult rá.
– Te… te kidobsz engem? Most, az eljegyzésünk napján, az összes vendég előtt?! Luca, te megőrültél! Nélkülem semmi vagy ebben a társaságban! Az apám cége nélkül a befolyásod…
– Az én befolyásom nem a ti pénzetekből fakad, Vanessa – vágott közbe Luca jéghideg hangon. – És ami az eljegyzést illeti… azt hiszem, világossá vált, hogy soha nem ismertél meg engem. Nem a nevedet akartam elvenni, hanem egy olyan embert kerestem, akiben van némi szív. De úgy látszik, tévedtem.
Lorenzo Bellini arca vörös lett a dühtől.
– Ezt meg fogod bánni, Moretti! Megbánod, hogy így bántál a lányammal! Soha többé nem lépsz be a körökbe, amiket mi irányítunk!
– Akkor szerencse, hogy soha nem is akartam hozzájuk tartozni – felelte Luca, majd Anthony úrhoz fordult. – Anthony, gyere. Kísérlek a kapuig. Emma pedig bepakolja neked a csomagot.
### Új kezdet a konyhában
Az est további része olyan gyorsan zajlott, mint egy vihar. A vendégek – a Bellini család vezetésével – szinte elmenekültek a házból, otthagyva a félbebeszakadt vacsorát és a méregdrága virágdíszeket. De a hatalmas manzióban a feszültség helyett valami különös, megkönnyebbült csend uralkodott.
Körülbelül egy órával később, miután Anthony úr elment a meleg étellel és egy borítékkal, amiről sejtettem, hogy nem kis összegű segítség volt Luca részéről, visszatértem a konyhába, hogy elpakoljam a fennmaradt ezüstöt.
Luca ott ült a konyhaasztalnál. Előtte egyetlen pohár víz állt, és a tekintetét a fából készült pultra szegezte.
– Emma – szólalt meg halkan, amikor észrevette, hogy beléptem.
– Igen, uram? – álltam meg tisztelettudóan.
– Sajnálom a történteket. Vanessa durva volt veled, és nem engedhettem volna meg, hogy így bánjanak a személyzetemmel. Főleg nem egy olyan emberrel, aki emlékeztet arra, ami igazán fontos.
– Köszönöm, uram – feleltem halkan. – Csak… csak a kötelességemet teljesítettem.
Luca elmosolyodott. Egy fáradt, de őszinte mosoly futott át az arcán.
– Tudod, mi volt a legviccesebb az egészben?
– Mi, uram?
– Hogy anyám mindig azt mondta: az igazi úriember nem abban ismerszik meg, hogyan bánik a gazdagokkal, hanem abban, hogyan viselkedik azzal, aki nem tudja visszafizetni a szívességet. Ma este te voltál az egyetlen ezen a helyen, aki észben tartotta ezt.
Felnéztem rá, és a szemében már nem a máfiafőnök félelmetes ragyogását láttam, hanem egy olyan emberét, aki végre megszabadult egy nehéz tehertől.
– Ha még mindig szükséged van a munkára, Emma – tette hozzá Luca komolyan –, akkor holnaptól nem csupán házvezetőnő leszel itt. Kinevezlek a konyha vezetőjének. Olyan emberre van szükségem mellettem, aki tudja, mit jelent a melegség ebben a hideg házban.
A szívem megdobbant. Tudtam, hogy az életem ezen az estén teljesen megváltozott. Nemcsak a munkámat tartottam meg, de valami sokkal többet is találtam: a saját méltóságomat egy olyan világban, ahol a pénz gyakran mindent felülír.
—






