A szobában hirtelen felhangzott a nagypóra óra mély, öreg kongása. Három óra volt. A fények megnyúltak a lambérián, megvilágítva Patricia akvarelljét, a sarokban álló régi könyvespolcot, és Gerald kedves, mosolygós fényképét a komódon.

– Trevor – mondtam, miközben a kezemre vettem az ő nagy, de most kissé remegő kezét. – Ez a ház mindig nyitva állt azok előtt, akik őszintén keresték a hazautat. De ne feledd: a konyhaablakon beszűrődő napfény nem azért van itt, hogy valaki eladja a múltunkat. Azért van itt, hogy lássuk, merre tartunk.

A fiám elmosolyodott – egy olyan tiszta, régi mosollyal, amelyet még tizenéves korában láttam utoljára, mielőtt a világ zaja eltorzította volna a vonásait.

– Tudom, Anya – felelte halkan. – Tudom.

És ekkor, miközben a délutáni árnyékok lassan átvették a hatalmat a szobában, tudtam, hogy a karácsonyi ebéd ára magas volt – fájdalmasan magas, tele leckékkel, töréssel és könnyekkel –, de megérte. Mert nemcsak a házat mentettük meg; visszakaptuk egymást.