A konyha hűvös kövén még ott visszhangzott a hokiütő tompa puffanása. A levegőben feszülő csöndet csak Lily apró, visszafojtott zokogása és Grace fájdalmas, ziháló lélegzetvétele törte meg. Nathan Cole úgy állt a küszöbön, mintha valaki hirtelen kővé dermesztette volna. Az elméje percek óta képtelen ήταν felfogni a valóságot: a nő, akit az oltár elé akart vezetni, akiről azt hitte, hogy a kifinomultság és a jóság megtestesítője, most ott állt egy véres lelkű bántalmazó arcával, miközben az általa három hónapja felvett, csetlő-botló szobalány a földön feküdt, védelmezve egy kislányt, aki az imént apjának nevezte őt.
– Nathan… kérlek… hallgass meg! – Victoria hangja megremegett. A magabiztos, hűvös jégkirálynő álarca egyetlen másodperc alatt porrá omlott. A kezéből kiesett a bot, az ujjai idegesen kapkodtak a levegőben, miközben lépéseket tett Nathan felé. – Ez… ez nem az, aminek látszik! Ez a nő… ez a cseléd… meg akarta lopni a házat, én meg csak… csak meg akartam védeni az értékeinket! Hazudik! Mindketten hazudnak!
Nathan meg sem mozdult. A tekintete lassan átvándorolt Victoriáról a földön fekvő Grace-re, majd lejjebb, a fekete-fehér egyenruha ráncai között megbújó kislányra. Lily nagy, barna szemeiben – amelyek kísértetiesen hasonlítottak azokra a tükörképekre, amelyeket Nathan minden reggel láttam magán a tükörben – nem volt más, csak tiszta, elemi félelem.
– Apa… – ismételte meg a kislány halkan, és még szorosabban bújt Grace mellkasához, mintha attól félne, hogy a magas idegen úr is el akarja rabolni tőle az édesanyját.
Nathan mellkasában valami olyasmi szakadt át, ami soha többé nem volt helyreállítható. Az a precízen megtervezett, tökéletes élet, amelyet az apja, a halála előtt centiméterre pontosan kitervelt számára – a sikeres vállalkozás, a tökéletes társadalmi státusz, a befolyásos házasság a Cole és a többi elit család összefonódásával –, hirtelen egy kártyavár törékenységével omlott össze.
– Victoria – szólalt meg Nathan, és a hangja olyan mélyről jött, olyan fagyos nyugalommal áradt, hogy a nő azonnal megtorpant. – Takarodj a szemem elől.
– Nathan, drágám, figyelj rám…!
– Azt mondtam, takarodj! – üvöltötte Nathan olyan elemi erővel, hogy a konyha üvegablakai beleremegtek. A harag, amely eddig a lelkét fojtogatta, most vulkánként tört felszínre, de nem Grace-re vagy Lilyre irányult, hanem arra a mocskos, hazug hálóra, amelyben az elmúlt évtizedeit leélte.
Victoria megértette, hogy itt most nem menthet meg semmit. Az arcára kiült a tiszta gyűlölet, de a félelem erősebb volt. Megfordult, és a magas sarkújának kopogásával elviharzott a folyosón, maga mögött hagyva a romokat.
Nathan hirtelen tíz évet öregedettnek tűnt. Letérdelt a hideg kövezetre, éppen oda, ahol Grace még mindig görcsbe rándult vállával védte a kislányt.
– Grace… – suttogta, és a keze önkéntelenül is megremegett, amikor megpróbálta a vállához érinteni a nőt. – Istenem… Grace, te jó ég… Miért? Miért nem mondtad el nekem? Öt évig… öt évig azt hittem, hogy önként tűntél el, hogy eldobtál minket a pénzért, amit az apám ajánlott fel neked…
Grace lassan felemelte a fejét. Az arcán kitépett tincsek lógtak, a szeme piros volt a könnyektől, de a tekintetében nem volt bocsánatkérés. Csak az a kemény, hajthatatlan anyai dac, ami a poklon is átvezette.
– A te apád volt az, Nathan – felelte Grace rekedt, de tiszta hangon. – Amikor te Londonban tanultad a gazdaságot, az apád megjelent a kis lakásomban. Azt mondta, ha nem tűnök el azonnal, ha meg merem mondani neked, hogy terhes vagyok, eltipor. Azt mondta, a nevedre sem veszi a gyereket, intézkedik, hogy börtönbe kerüljek valami hamis vád alapján, és Lilyt egy olyan intézetbe zárják, ahonnan soha többé nem látom meg a napvilágot. Mit tettél volna a helyemben? Mit tehetett volna egy senki, egy szegény lány egy Cole birodalom ellen?
Nathan szeme megtelt könnyel. A saját apja emlékére gondolt –arra az emberre, akit mint a becsület és a siker szimbólumát tisztelt egész életében. Most rájött, hogy az a szimbólum egy rothadó, korrupt alapokon nyugvó szörnyeteg volt, amely mindent feláldozott a profit és a családi név oltárán.
– Sosem hagyom eléggé jóvá – mondta Nathan fojtott hangon, miközben lassan kinyújtotta a kezét Lily felé. A kislány először összưngyant, de aztán, mintha ösztönösen érezné a vér kötelékét, megnézte a férfi arcát, és nem húzódott el. Nathan óvatosan a karjaiba zárta a kislányt. Olyan könnyű volt, mint egy madárfióka. – De megesküszöm, Grace… Mindenki, aki ebben benne volt, megfizet. Akkor is, ha a saját cégemet kell porig égetnem érte.
A következő napokban a pokol szabadult el a Cole Holding falai között.
Nathan nem ment be az irodába. Helyette a birtokán zárkózott be, magához hívatva a legmegbízhatóbb jogászát, Robertet – ugyanazt az embert, aki az apja mellett is dolgozott évtizedekig, de akinek a lelkiismerete még nem égett el teljesen a pénz tűzében.