A kezdeti feszültség hamarosan átalakult a túlélés csendes, de erős közösségévé. Joanna nem maradt tétlen; napközben a gyerekekkel foglalkozott, tanította őket a kályha mellett, miközben Silas a jószággal – a maradék hét marhával és a lovakkal – bajlódott a fagyban. Esténként pedig, amikor a szél üvöltött a kéményben, együtt ültek a tűz mellett. Silas mesélt a régi időkről, amikor a szülei még éldegéltek ezen a földön, Joanna pedig hallgatta, és a jelenléte olyan otthonos melegséget hozott a rideg házba, amilyet Silas huszonéves kora óta nem érzett.

Egyik este, amikor a gyerekek már mélyen aludtak, Joanna a konyhaablaknál állt, és a Holdfényben csillogó, végtelen fehér pusztát nézte. Silas odaállt mögé, egy bögre meleg teát nyújtva át neki.

– Gondolkodsz a továbbutazáson? – kérdezte halkan.

Joanna megrázta a fejét, és a vállára húzta a kopott kendőjét.
– Nem. Már nem. Amikor idejöttem, azt hittem, a végállomásnál vagyok. De most… most úgy érzem, mintha Isten valamiért idevezetett volna minket.

Silas megfordult, és közelebb lépett hozzá. A magassága és a nyugodt ereje biztonságot árasztott.
– Nem tudom, mit hoz a tavasz, Joanna. A föld kemény lesz, a hitelezők visszatérnek a boltból, és a marhák számát is növelnem kell. De egy valamit ígérhetek.

Joanna felnézett rá, a szeme csillogott a lámpafényben.
– Mit, Silas?

– Hogy nem vagy egyedül többé – mondta a férfi, és óvatosan, mintha attól félne, hogy elijeszti, ráhelyezte a kezét a nő vállára. – És ez a föld… ez a föld talán makacs és szegény. De mostantól nem csak az enyém. A miénk.

A külső világban a hóvihar továbbra is üvöltött, de a kis wyomingi rancuson, a kályha melege mellett, két ember, aki a mindent elveszítette, egymásra talált a pusztaság közepén. A jövő bizonytalan volt, de a tél fagyos éjszakájában ez a tűz elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy legyőzze a sötétséget.