– Hogy mi? – suttogtam, mert a szavak súlya szinte leverött a lábamról. – Robert vett nekünk házat? Saját elhatározásból?

– Nem nekünk vett, hanem hozzájárult a foglalóhoz és a fennmaradó részhez, hogy ne kelljen hitelbe vernünk magunkat a mai kamatok mellett – felelte Daniel, és végre a szemembe nézett. – Apám tudta, ha az anyám előre megtudja, háborút indít. Megpróbálta volna megvétózni, megzsarolni a bankot, vagy egyszerűen ellehetetleníteni, hogy elköltözzünk a közeléből. Azért csináltuk titokban, mert ez volt az egyetlen esélyünk a normális életre.

Megráztam a fejem, miközben a könnyeim végre utat törtek maguknak, de most nem a félelem, hanem a megkönnyebbülés és a düh keverékeként.
– És most? Mit jelent az, hogy Patricia megtudta?

– Azt, hogy apám ügyvédje ma reggel hivatalosan is átutalta a maradék összeget a letéti számlára, és az eladó rábólintott. Az anyám valahogy kiszagolta a földhivatali bejegyzést vagy a banki értesítőt, amit apám az irodájában hagyott. Polgárháborút indított. Azt állítja, hogy apám csalást követett el a családi vagyon kárára, és ha nem lépünk vissza a vásárlástól, mindkettőnket tönkretesz.

– Tönkretesz? – ismételtem meg a szót. – Daniel, a lányunkat három perce nevezte szemétnek, engem megvert tizenegy ember előtt! Milyen eszköze maradt még, amivel árthat nekünk?

– Az ismerősei – mondta Daniel komoran. – Az anyám befolyásos körökben mozog. Olyan embereket ismer a városházán és a banki szférában, akik képesek megnehezíteni egy adásvétel zárónapját, vagy adminisztratív hibákra hivatkozva blokkolhatják a tulajdonjog átírását. Azt akarja, hogy mondjunk le a házról, és térjünk vissza az ő irányítása alá.

A szavak ott lógtak a levegőben. Körülnéztem a kis albérletünk kopott konyhájában, a lekopott pultokon, a sarokban álló dobozokon, amelyeket már a költözésre kezdtünk pakolni. Tizenkét éven keresztül tűrtem. Tizenkét éven keresztül hagytam, hogy Patricia a lelkembe taposson, mert azt hittem, a béke megőrzése a legfontosabb. De most, amikor a kislányomat is megalázta, és a jövőnket próbálta eltiporni, a félelem átadta a helyét valami sokkal veszélyesebbnek: a harcnak.

– Nem fogunk visszalépni, Daniel – mondtam, és a hangom annyira határozott volt, hogy még magam is meglepődtem rajta. – Hallod? Ha apád adott nekünk egy esélyt, és mi tisztességesen megvesszük azt a házat, akkor azt meg is tartjuk. Nem fogok meghajolni egy olyan nő előtt, aki azt hiszi, hogy a pénze és a gőgje felettünk áll.

Daniel arca megkeményedett. Egy pillanatra láttam benne azt a férfit, akibe tizenkét évvel ezelőtt beleszerettem – mielőtt az anyja elnyomta volna a tartását. Felállt a székéből, odalépett hozzám, és átkarolta a vállamat.

– Igazad van, Clare – mondta mély, határozott hangon. – Elég volt. Holnap reggel felhívom apámat és a saját ügyvédünket. Nem fogjuk hagyni, hogy elvegye az otthonunkat.

A telefonunk ekkor újra megcsörrent a konyhapulton. A kijelzőn Patricia neve villogott, a hívás makacsul zakatolt a csendes éjszakában. Daniel ránk nézett, majd a gombra tenyerelve némára állította a hívást, és a készüléket fejjel lefelé letette az asztalra.

Nem vettük fel. Mert ezúttal a szabályokat már nem ők diktálták.