A kabinet árnyékaAz ajtó hirtelen kivágódott, és a keretben felbukkant dr. Alistair Vance igazgató – aki történetesen nemcsak a fegyelmi bizottság feje volt, hanem Vince apja is. A drága, sötétkék öltönye makulátlanul simult a testére, az arca pedig olyan hideg, kifejezéstelen maszkot öltött, amelyet a diákok évtizedek óta csak „a gránitfalnak” hívtak az irodájában.

Vince azonnal megváltozott. A fájdalomtól torzult arcára másodpercek alatt felkerült a magatehetetlen áldozat maszkja, és a földre rogyva, remegő hangon nyöszörögni kezdett:
– Apa… azaz igazgató úr… Segítsen! Meg akart ölni! Csak leültem mellé, hogy kérjek tőle egy kis papírt, mire ez a pszichopata minden előzmény nélkül nekem esett, hátba vágott a nehéz táskájával, és a betonnak lökött! Nézze meg a lábamat, alig bírok állni!

A folyosó körüli diákok hirtelen elnémultak. A feszültség a menzán olyan sűrűvé vált, hogy vágni lehetett volna. Mindenki dr. Vance-t és Noah-t nézte. Tudták, hogy ez a jelenet mit jelent: Noah-nak annyi. Vince bármit megtehetett, mert az apja védelmezte, de ha valaki csak ferdén nézett a focicsapat kapitányára, azt azonnal felfüggesztették vagy eltanácsolták az iskolából.

Noah nem rezzent meg. A táskáját a kezében tartva, merev háttal állt a helyén. A nadrágján még mindig ott sötétlett a forró leves hatalmas foltja, a bőrét pedig égette a savas lé, de a tekintete szilárd maradt.

Dr. Vance lassan lepillantott a fiára, majd a tekintetét Noah-ra emelte. A szemeiben semmi meglepetés nem volt – sokkal inkább az a rutin, amellyel az igazgató az elmúlt négy évben elsimította Vince minden egyes botrányát.

– Noah Adams – mondta dr. Vance mély, hideg, parancsoló hangon, amely átvágott a menza morajlásán. – Lépjen be a tanári szobába. Azonnal. És te is, Vince, gyere be. Hívni fogom az iskolaorvost és a biztonságiakat.

Vince a földről felnyögve, sántikálva, de diadalmas mosollyal az arcán – amit csak az apja nem vett észre, vagy éppen nagyon is jól ismert – besántikált a szűk helyiségbe. Noah némán követte őket, a nehéz hátizsákot a vállára vetve.

A tanári szoba tiszta volt, de fojtogatóan szűk. A falak mentén sötétbarna szekrények sorakoztak, a sarokban pedig egy kávéfőző gőzölgött halkan. Dr. Vance az íróasztala mögé ült, összefonta az ujjait az álla alatt, és hűvösen a fiúra nézett.

– Nos, Adams? Van bármi magyarázatod arra, hogy miért bántalmaztad az iskola egyik legelismertebb sportolóját? – kérdezte az igazgató olyan hangnemben, mintha egy nyilvánvaló bűntényt tárgyalna, ahol a ítéletet már meghozták a szobába lépés előtt.

Noah leült a fém székre az asztal előtt. A levegő még mindig hordozta a leves szagát, de a belső tűz, ami a mellkasában égett, nem akart kihunyni.

– Nem én kezdtem, igazgató úr – mondta Noah, a hangja teljesen stabil és nyugodt maradt, ami valamiért még jobban irritálta dr. Vance-t. – Vince odajött az asztalomhoz, megfenyegetett, hogy el kell tűnnöm onnan, majd szándékosan összetaposta a füzeteimet, amelyek a földre szóródtak. Amikor nem reagáltam, hátulról fejbe vágott. A levest közvetlenül az ölembe borította. Csak önvédelmet gyakoroltam, amikor eltaszítottam magamtól.

Vince a sarokban lévő széken ült, a térdét fogva, és azonnal felháborodott hangon közbeszólt:
– Hazudik! Minden szava hazugság! Csak kedves akartam lenni, és megkérni, hogy ne foglalja le a szokásos asztalunkat a barátaimmal, mire ő azonnal dührohamot kapott! Nézze meg a lábamat, apa… igazgató úr! Teljesen szétzúzta a térdemet! Nem tudok játszani a pénteki állami döntőn!

Dr. Vance arca egy pillanatra megrándult, amikor a fia a döntőt említette. A focicsapat győzelme volt az egyetlen dolog, ami miatt a városházán és a tankerületben elnézték neki a nepotizmust és a szigorú szabályzatok megsértését. Ha Vince nem léphetett pályára, a helyi média és a sportbizottság azonnal kérdéseket tehetett fel az iskolai támogatásokról.

– Elég legyen, Vince – intette le az apja, de a hangjában semmiféle valódi feddés nem volt. Aztán a tekintetét újra Noah-ra szegezte, és a hangja olyan jeges lett, mint a téli északi szél. – Adams. Tudom, hogy nehéz éved van. Tudom, hogy az anyagi helyzeted miatt… nos, mondjuk úgy, hogy nehezen illeszkedsz be a közösségbe. De ez nemjogosít fel arra, hogy erőszakot alkalmazz. Vince a mi iskolánk büszkesége. Ha te itt balhézol, annak következményei vannak.

Dr. Vance kinyitott egy iratfiókot, előhúzott egy nyomtatott fegyelmi lapot, és egy tollat csúsztatott az asztalon Noah felé.

– Ez egy azonnali hatályú felfüggesztési határozat a hét végéig, és jövő héttől kezdődően fegyelmi tárgyalás az iskola elhagyásáról. Alírd alá.

Noah a papírra nézett. A fekete betűk élesen kirajzolódtak a fehér lapon. Nem volt meglepve. Tudta, hogy ez lesz. Az elmúlt három évben,iók óta látta, hogyan működik ez a rendszer. Ha csókos vagy, minden büntetést megúszol; ha senki vagy, téged taposnak el legelőször.

De ezúttal volt valami más is. Egy apró részlet, amit dr. Vance és a fia elfelejtett.

Noah nem nyúlt a tollért. Helyette lassan a hátizsákjához nyúlt, amely a lábainál pihent a padlón. A cipzár ugyan szétvált az oldalán a rúgástól, de a belső rekesz még tartott. Belenyúlt a keskeny belső zsebbe, és előhúzott egy kis, fekete, keményfedeles füzetet – egy régi Moleskine naplót, amely nem a leckéit, hanem valami sokkal veszélyesebbet tartalmazott.