A gyerekek pózoltak a mű felvonóhíd mellett. A felnőttek képeket csináltak a koronás hagymával. Colin nagymamája flörtölni kezdett Gus-szal.
Brooke dühöngött.
Aztán eljött a hat óra.
Mind a 150 vendég leült.
A felszolgálóim minden asztal közepére egy-egy gyönyörűen megsütött hagymát vittek.
Mellé egy menükártya került.
Első fogás: asztalonként egy ingyenes hagyma.
Második fogás: bármi, amit a menyasszony ténylegesen kifizetett.
Harmadik fogás: egy beszélgetés a hiányzó 18 640 dollárról.
Valaki a kilences asztalnál trófeaként emelt fel egy hagymát.
Páran felnevettek.
Aztán Brooke elolvasta a kártyát.
Az arckifejezése megváltozott.
Colin is felvette az övét.
„Hiányzó?”
Brooke megragadta az ingujját.
„Ez egy vicc.”
Odamentem.
„Nem. Ez a kifizetetlen egyenleg.”
Colin rám ráncolta a homlokát.
„Milyen kifizetetlen egyenleg?”
„A catering egyenlegetek.”
A szemei rólam Brooke-ra vándoroltak.
Aztán vissza.
„Én kifizettem ezt.”
Megálltam.
„Nekem fizettél?”
„Nem. Brooke-nak.”
Elővette a telefonját.
„Májusban. Húszezer dollárt. Azt mondta nekem, hogy te ajándékozod a helyszínt, de az ételt és a személyzetet nekünk kell állni.”
Egész nap most először nem volt mit viccelődnöm.
Brooke a koronás hagymát bámulta.
Colin őt bámulta.
Feltettem egy kérdést.
„Brooke, hol van a pénz?”
Anya olyan gyorsan megjelent mellettünk, mintha csak erre várt volna.
„Ez nem a megfelelő pillanat.”
Colin felé fordult.
„Tudtad?”
Anya hezitált.
Aztán elkövette azt a hibát, ami az egészet darabokra törte.
„Csak ideiglenesnek kellett volna lennie.”
Brooke ráförmedt: „Anya.”
És Colin így megértette, hogy ez nem valami félreértés két nővér között.
Átadott a menyasszonyának 20 000 dollárt az esküvői cateringjükre.
Az én éttermem ebből semmit sem kapott.
A hangja elmélyült.
„Hol van a pénz?”
Brooke szeme megtelt könnyel.
„Egy részét az esküvői kiadásokra használtam.”
„Milyen kiadásokra?”
A keze rászorult a ruhája oldalára.
„A ruhára.”
Mindenki arra nézett.
Colin nyelt egyet.
„Mennyibe?”
Brooke alig szólalt meg.
„Tizenegy.”
„Tizenegy száz?”
Nem válaszolt.
És Colin lassan rájött, hogy 11 000 dollárra gondolt.
De így is elszámolatlanul maradt több ezer dollár.
Aztán újra ránézett.
„Brooke. Hol van a többi?”
Nem fogod elhinni, mi történt ezután…
Ez a történet rengeteg gondolkodnivalót hagyott bennünk. Mit szólsz hozzá? Lent,
Brooke szája megremegett. A keze, amellyel eddig Colin öltönyének ujját szorította, lassan az oldalára hullott. A teremben a 150 vendég zsibongása, a tányérok csörömpölése és a háttérben szóló halk jazz zene egy pillanatra mintha teljesen elnémult volna. Csak mi álltunk ott, a nevetségesen feldíszített asztal mellett, a sült hagyma árnyékában.
– Brooke – ismételte meg Colin, és a hangjában már nem csak döbbenet, hanem valami sokkal hidegebb és veszélyesebb dolog is megjelent. – Húszezer dollárt utaltam át neked májusban. Azt mondtad, ez az összeg fedezi a teljes cateringet, a személyzetet és a prémium italcsomagot. Tizenegyezer elment egy ruhára, amit sosem beszéltünk meg. Hol van a maradék kilencezer?
A húgom a padlót bámulta. A lélegzete felgyorsult, mintha sarokba szorított állat lenne.
– A… a lánybúcsú – suttogta végül, olyan halkan, hogy szinte le kellett olvasnom a szájáról.
Colin arca elsápadt. – A lánybúcsúd Miamiban? Azt mondtad, a barátnőid dobták össze rá a pénzt! Azt mondtad, ez az ő ajándékuk!
– Nem tudták kifizetni a luxusjacht bérlését! – csattant fel hirtelen Brooke, és a hangjába visszatért a jól ismert, védekező, hisztérikus él. – És a sminkes csapat… a fotós a lánybúcsúra… a cipőm… Colin, tökéletesnek kellett lennie! Mindenki azt várta, hogy ez legyen az év esküvője!
– Az én pénzemből? – kérdezte Colin, és a szavai úgy csapódtak le, mint a jég. – Abból a pénzből, amit az esküvői vacsoránkra szántunk?
Anya ismét megpróbált közbelépni. Letette a pezsgőspoharát, és olyan mosolyt erőltetett az arcára, amitől mindig kivert a víz. Az a fajta mosoly volt ez, amit akkor használt, amikor el akarta simítani a tényt, hogy a húgom éppen átgázolt valakin.
– Colin, drágám – kezdte anya, a hangja mézesmázos volt. – Tudod, milyenek a menyasszonyok. Megőrülnek a részletekért. Brooke csak egy kicsit túlköltekezett, de biztos voltam benne, hogy a nővére… – rám nézett, és a tekintetében tiszta, mérgező vádaskodás csillant – …biztos voltam benne, hogy a nővére megértő lesz, és kisegíti őt. Végül is, család vagyunk. A család nem küld számlát.
Colin lassan anyám felé fordult. A szemei összeszűkültek.
– Maga tudta. – Ez nem kérdés volt, hanem ténymegállapítás. – Tudta, hogy ellopta a pénzemet. Tudta, hogy hazudott nekem a lánybúcsúról, a ruháról, a cateringről. És mindezt azért, mert arra számítottak, hogy a nővére majd csendben lenyeli a huszonkétezer dolláros veszteséget?
– Ez nem lopás! – sikította Brooke. – A férjem leszel! A te pénzed az én pénzem is!
– Még nem vagyunk házasok, Brooke – mondta Colin hátborzongató nyugalommal. – A papírokat jövő héten kellett volna leadnunk a hivatalban.
A szavak súlya szinte fizikailag csapódott a húgom arcába. Visszahőkölt.
– Colin… ne csináld ezt…
– Hónapokig hazudtál a szemembe – mondta a vőlegény, és minden egyes szóval hátrált egy lépést tőle. – Átadtam neked a megtakarításaimat, te pedig elköltötted magadra, miközben azt vártad, hogy a nővéred, aki egész életedben eltartott téged és a szüleidet, majd ingyen dolgozik, miközben még a saját unokahúgodat is kitagadtad a „közvetlen családból”.






