– Zsófia kisasszony – mondta Wagner úr hideg, hivatalos hangon. – Értesítenem kell, hogy az igazgatótanács rendkívüli ülést hívott össze. Az ingatlan tulajdonosa – mutatott rám egyetlen apró biccentéssel – érvényesítette a felmondási jogát a mai napon. Az irodát harminc percen belül ki kell üríteni.

A döbbenet hulláma most már nemcsak Zsófiát, hanem az egész emeletet elérte. A kollégák, akik tíz perccel ezelőtt még Zsófia kegyeit lesték, most óvatosan hátrálni kezdtek, mintha a vereség ragályos lett volna.

Zsófia a kezébe temette az arcát. A tökéletes, drága frizurája szétcsúszott, amikor a tenyerébe fúrta a homlokát. A piros magassarkú cipőben álló lábai megremegtek. Minden hatalma, amit a címével, a kosztümjével és a gúnyos mosolyával épített fel, egyetlen perc alatt foszlott szét, mert nem vett észre valamit: azt, hogy a csillogó felszín alatt ki tartja a kulcsokat.

Én nem mondtam semmit többé. Elindultam a lift felé. A lépteim nem kopogtak olyan hangosan, mint az övéi, de minden egyes lépésnél éreztem a talpam alatt a márvány szilárdságát. Mert ez a padló az enyém volt. Mindig is az enyém volt.

Amikor a lift ajtajai lassan bezáródtak előttem, utolsó pillantásként még láttam, ahogy Zsófia rogyadozó lábakkal lecsúszik a tárgyaló üvegfalán, míg a piros magassarkúja magányosan hever a csillogó, üres folyosón.

A gombot megnyomva éreztem, hogy a fülke megindul lefelé. Nem volt bennem düh. Nem volt bennem bosszúvágy. Csak az a csodálatos, tiszta béke, ami akkor önti el az embert, amikor végre ott áll a saját életének a csúcsán – nem azért, mert másokat letaposott, hanem azért, mert sosem hagyta, hogy elhiggyék róla: pótolható.