Claire ránézett az apjára, aki most már öregen, megtörve ült a fotelban, és az anyjára, aki zokogva kapkodott a levegő után a földön. Azok az emberek, akik egy órával ezelőtt még azt mondták, hogy „semmit sem adtál a családnak”, most a könyörületéért imádkoztak.
– Nem vonom vissza a feljelentést, Mr. Harrison – mondta Claire határozottan, és a hangja nem remegett meg. – A ház az enyém. A vagyonkezelő alapítványt azonnal átalakítjuk egy olyan független segélyszervezetté, amely a rászoruló nők jogait védi. És ők… – nézett a rokonokra – harminc napot kapnak arra, hogy összepakolják a holmijukat, és elhagyják ezt a tetőt. Ugyanúgy, ahogy én is elhagytam volna, ha a tervük sikerül.
A nyomozók bólintottak. A fémbilincs kattanása a nappaliban élesebben hangzott, mint a karácsonyi harangok. Claire pedig vett egy mély levegőt, felvette a kabátját, és kilépett a nyitott ajtón a friss, tiszta téli reggelbe. Az új élete most kezdődött el.






