Michael Jáuregui ott ült a luxusautója volánja mögött, a rádió halkan szólt, de ő nem a zenét figyelte. Az óráját nézte. Hajnali négy. Három órája telt el azóta, hogy a bérgyilkosok jelezték: a feladatot elvégezték. Mostanra a holttestnek már mélyen a hegy gyomrában kellett lennie, a nyomoknak pedig el kellett volna tűnniük.

Már tervezte a holnapi napot. A sajtótájékoztatót, ahol álszent könnyek között jelenti be, hogy a felesége tragikus balesetet szenvedett a hegyi kirándulás során. A vagyon, a cégek, a bankszámlák mind az övé lesznek. Végre szabad lesz. Végre birtokolni fogja azt a hatalmat, amiről mindig is álmodott.

Hirtelen a kocsija ablaka megkoccant.

Michael összưngött, és a fejét a hang irányába kapta. Az ablaküvegen túl, a halvány neonfényben egy alak állt.

A ruhája el volt szakadva, a haja lógott, az arcán sötét sár és vérfoltok látszottak, de a tekintete… az a tekintet olyan volt, mint a jégbe fagyott acél.

Michael szíve egy pillanatra kihagyott egy ütést. A vér megfagyott az ereiben. A torkán nem jött ki hang. A kezei a kormánymasen görcsösen rángatózni kezdtek, mintha egy szellemet látna a síri csendből visszatérni.

– M… Mi… – dadogta Michael, és a keze remegve nyúlt az ajtózár gombja felé, de a zárak be volt zárva. – Nem… ez nem lehet… ti azt mondtátok…

Az ablaküveg megrepedt egy hatalmas kő nyomásától, amit a kinti alak – az én kezemmel – teljes erőből vágott neki. Az üveg ezer darabra hullott befelé a kocsiba.

A hideg, éjszakai levegő betódult a fűtött utastérbe.

Hajoltam be a vezetőülés ablakán, a kezem behatolt a nyitott téren, és a gallérjánál fogva rántottam előre a férjemet, egyenesen a kormánykeréknek feszítve a mellkasát. A testem súlya most nem volt hátrány; az egész düh, a fájdalom és az elszántság benne volt abban a mozdulatban.

– Meglepődtél, kedvesem? – súgtam a fülébe, és a hangom olyan mélyen és hűvösen csengett, hogy Michael a lélegzetét is visszatartotta a rémülettől. – Azt hitted, hogy a nehéz testek csak lefelé tudnak esni? Elfelejtetted, Michael… hogy a nehéz testeknek van a legnagyobb lendülete, amikor visszatérnek.

Michael a könnyeivel küzdve, halálsápadt arccal bámult rám.
– R… Rebecca… bocsáss meg… én nem akartam… azok a férfiak… ők kényszerítettek…

– Ne pazarold a szavaidat, Michael – szakítottam félbe, miközben a másik kezemmel előhúztam a saját telefonomat a zsebemből, amelyen a felvétel még mindig futott. Igen, a diktafon végig be volt kapcsolva az óra alatt, amíg ő a bérgyilkosokkal egyeztetett a nappaliban tegnap délután. – A rendőrség már úton van. És a Nova Global jogi csapata is. De mielőtt megérkeznek… van egy kis elszámolnivalónk.

A benzinkút sötét sarkából hirtelen három fekete terepjáró gurult elő, elsötétített ablakokkal. Az ajtók kinyíltak, és a saját biztonsági embereim – azok, akiket a cégem fizetett, és akiket Michael megpróbált elbocsátani az elmúlt hónapban – léptek ki, köztük Viktor, a fővezérigazgatóm, aki egy vastag dossziét tartott a kezében.

Viktor odalépett a kocsihoz, egy pillantást vetett a halálra vált Michaelre, majd tiszteletteljesen meghajolt felém.

– Üdvözlöm a fedélzeten, elnök asszony – mondta Viktor. – A bérgyilkosokat időközben a hegyoldal másik felén elfogta a helyi rendőrség a mi bejelentésünkre. Minden vallomásuk rögzítve van. A férje számára nincs kiskapu.

Michael a kezébe temette az arcát, és zokogni kezdett, mint egy összetört gyermek. A pénz, a hatalom, a terv – minden darabokra hullott néhány másodperc alatt.

Én pedig kihúztam magam a hajnali szélben. Megigazítottam a szakadt kabátomat, letöröltem a sarat az arcomról, és mély levegőt vettem. A hegyek mögött a nap első sugara lassan áttörte a sötét horizontot.

Nem voltam már az a nő, aki hónapokig tűrte a megaláztatást. Újjászülettem a fém, a vér és a hegyek csendjében. És a világ, ami előttem állt, mostantól pontosan az enyém volt.