Nem győzhetek ellenük.
Hányszor hallottam ezt a mondatot a pályafutásom során? Amikor Irakban azt mondták, hogy egy ellenséges fegyverraktár bevehetetlen; amikor Afganisztánban azt rebegették, hogy a logisztikai útvonalakat képtelenség biztosítani. Mindig akadtak olyanok, akik a hatalmat a sérthetetlenséggel tévesztették össze. Elfelejtették, hogy a legnagyobb birodalmak is abból dőlnek romba, hogy a vezetőik elbizakodottá válnak, és azt hiszik, a törvények csak a gyengékre vonatkoznak.
– Anyu – mondtam, és miközben rámosolyogtam, a fejemben már futott a stratégiai terv első fázisa. – Apám a halála előtt azt mondta nekem, hogy az egyenruha nem a bosszú fegyvere. És igaza volt. Nem fogom használni a rangomat egy helyi kisstílű bűnöző megbüntetésére.
Evelyn megkönnyebbülten felsóhajtott. – Hála Istennek… Fiam, ígérd meg, hogy holnap visszamész Fort Braggbe, és hagyod ezt a dolgot a rendőrségre…
– De apám azt is mondta – folytattam a mondatot, miközben a telefonomat előhúztam a zsebemből –, hogy a törvény az a kötelék, ami megvédi azokat, akik nem tudnak magukért harcolni. És mostantól kezdve nem a kávézó tulajdonosaként vagy egy egyedülálló idős hölgyként fogunk tárgyalni velük. Hivatalos ügy lett.
Megnyitottam a híváslistát, és tárcsáztam egy számot. Nem a helyi rendőrséget hívtam, amelynek a kapitánya valószínűleg a vasárnapi golfozásokon Richard Lewis kulcsfontosságú partnere volt. Egyenesen az állami főügyészség különleges nyomozóosztályának vezetőjét hívtam, egy régi katonai akadémiai évfolyamtársamat, aki most a fehér galléros bűnözők és a korrupt helyi önkormányzatok lebontására tette fel az életét.
– Turner ezredes beszél – mondtam határozott, parancsoló hangon, amint a vonal túlsó végén felvették. – Szükségem van egy teljes körű, zártkörű pénzügyi és ingatlan-ellenőrzésre egy Ohio állambeli kisvárosban, a Lewis Holding és Marcus Lewis nevére. Csalás, zsarolás, kényszerítés és fizikai bántalmazás gyanúja miatt. Mikor tudnak ideérni a szövetségi ügynökök?
A vonal túlsó oldalán egy pillanatnyi csend követte a nevem és a rangom hallatán a szokásos bürokratikus udvariasságot, majd egy határozott férfi hang válaszolt: – Két óra múlva a helyszínen leszünk, Nicole. Indítjuk a különítményt.
Másnap reggel kilenc óra volt, amikor a kisváros főutcája felé hajtottam a bérelt terepjáróval. A napfény élesen csillogott a kidolgozott, új épületek üvegablakain – azon a beruházáson, amit a Lewis család az elmúlt években húzott fel a helyiek kisajátított földjeire.
A kávézó előtt álltam meg. Az ablaküvegen még ott csillogott a tegnapi felmosatlan foltok egyike, de a hely már nyitva volt. Evelyn nem akarta, hogy eljöjjek ide; ő inkább bezárta volna a boltot, és csendben tűrte volna a fájdalmat, mint mindig. De én megmondtam neki, hogy ma nem nyit ki magánemberként. Ma egy hivatalos vizsgálat helyszíne lesz.
Alig hogy beléptem az ajtón, a jól ismert csengő kellemetlenül éles hangon csilingelt. A piros vinilfülkékben néhány helyi lakos ült, köztük Mr. Henderson és Mrs. Gable, akik a pult felé néztek, de amint megláttak, gyorsan lecsúsztatták a tekintetüket a kávéscsészéjükre. A félelem szaga – az a nehéz, fojtogató csend, amit a helyiek a Lewis család terrorja alatt megszoktak – ott lengedezett a levegőben.
A pult mögött nem az édesanyám állt. Marcus Lewis volt ott.
Egy drága, márkás pólóban, aranylánccal a nyakában leanedezett a pultra, és épp egy helyi szállítónak magyarázta, hogy „itt ő diktálja a feltételeket, és ha nem tetszik a rakomány ára, akkor holnapra cég sincs”.
Amikor meglátta, hogy beléptem, a szája szélén átfutott egy gúnyos, magabiztos mosoly. Nyilván azt hitte, hogy az idős asszony lánya jött el, hogy sírjon egy kicsit, vagy kérjen valami megalázó bocsánatkérést, amit aztán a haverjaival kinevethet a bárban.
– Jaj, nézzük csak! – kiáltotta hangosan, hogy mindenki hallja a kávézóban. – Megjött a megmentő! Hogy van az öreglány? Remélem, megtanult vigyázni a szájára, amikor felnőttekkel beszél. Ha nem, hát tudom még egyszer tanítani.
A fülkékben ülők közül néhányan felhúzták a vállukat. Mrs. Gable a táskájába temette az arcát.
Nem siettem. Lassan, egyenletes léptekkel haladtam előre a linóleumon, pontosan ott, ahol édesanyám szemüvege a földre repült. A katonai bakancsom talpa szárazon kopogott a padlón.
– Marcus Lewis? – kérdeztem, és a hangom olyan mélyen és hűvösen szólt, hogy a szállító ember azonnal hátrébb lépett három lépést, mintha érezte volna a vihar előtti csendet.
– Én vagyok az, tündérke – felelte Marcus, és átült a pulton, a lábát lóbálva. – Mi van? Hoztál egy kis papirokat? Vagy az ügyvéded küldött? Felejtsd el. Itt én…
– …azt csinálsz, amit akarsz – fejeztem be a mondatát, pontosan idézve azt a kijelentést, amit a videón mondott az édesanyámról.
Felemeltem a jobb kezemet, és két ujjammal a zsebembe nyúltam. Nem fegyvert húztam elő. Egy hivatalos, kék irattartót vettem ki, amelyen az Állami Főügyészség és a Szövetségi Nyomozó Iroda hivatalos címere domborodott.
Marcus elnevette magát. – Ugyan már, mi ez? Valami gyerekjáték? A papád nem tanította meg, hogy idehaza a mi szavunk a törvény?
– Az apám – mondtam, miközben az iratokat határozott mozdulattal ráütöttem a pultra, pont a kávésbögréje mellé – egy olyan ember volt, aki élete végéig tisztelte a hazáját. Te pedig egy olyan ember vagy, aki azt hitte, hogy a pénz megvásárolja a lelkiismeretet.






