– De igen, Victoria. Nagyon is sokat tudok – mondta Arthur, miközben Hanna felé fordult, és gyengéden, szinte félve emelte fel a kezét, hogy megsimintsa a lánya arcát. – Kicsim… megbocsátasz nekem? Nem tudtam. Esküszöm, nem tudtam.
Hanna hosszan nézett az apja szemébe. Látta benne az őszinte fájdalmat, az évek bűntudatát és a megtört büszkeséget. Lassan, nehezen bólintott.
– Nem tudom, apu – mondta halkan. – De talán… van időnk megtudni.
Az események ezután olyan sebességgel pörögtek, mint egy viharos tengeren zuhanó hajó.
Victoria még aznap este összeomlott. Amikor Arthur ügyvédei átnézték a régi iratokat, kiderült, hogy Victoria családja anno nemcsak a tűzesetet titkolta el előlük, hanem szándékosan hamis halotti bizonyítványokat is kiállíttatott, hogy Arthur soha ne találhassa meg a feleségét és a kislányát, és így a vagyon kizárólag az ő kezükben maradjon. Victoria bűnrészessége kristálytisztán kirajzolódott a banki átutalásokból és a régi levelezésekből, amelyeket Arthur a széf legmélyén talált meg, amikor végre átkutatta a felesége magánszobáját.
Három nappal később Victoria kénytelen volt összecsomagolni a holmiját. Nem maradt számára semmi a fényűző hercegnői életből: a bankszámláit zárolták, a hitelkártyáit érvénytelenítették, és a bírósági végzés értelmében egyetlen bőrönddel kellett elhagynia a birtokot, miközben a rendőrség hivatalosan is vizsgálatot indított ellene okirat-hamisítás és zsarolás miatt.
A hatalmas hercegasszony, aki egykor a kispénzű hembitrádeket akarta porig alázni, most megszégyenülve, könnyeivel küszködve szállt be egy olcsó taxi hátsó ülésére, miközben a személyzet – azok az emberek, akiket évekig lenézett és lábbal tiport – csendben, némán nézte az ablakból a távozását.
Egy hónap telt el azóta.
A hercegnői nagyságú nappali most teljesen más hangulatot árasztott. Nem volt benne az a rideg, magazinszerű steril tökéletesség; a levegőt a frissen főtt kávé és a családi béke illata töltötte be.
Hanna már nem a fekete-fehér egyenruhát viselte. Egy elegáns, sötétkék selyemblúzban ült az óriási mahagóni étkezőasztal mellett, amellyel szemben az apja, Arthur foglalt helyet. Az asztalon papírok, cégjogi dokumentumok és tervezték az új, közös alapítványt, amelyet Hanna nevére írtak – egy olyan segélyszervezetet, amely a tűzvészben megmenekült, nehéz sorsú gyerekeket és anyákat támogatja.
Arthur felnézett a papírokból, és egy meleg, büszke mosoly futott át az arcán.
– Tudod, Hanga – mondta halkan, miközben a kávésbögréjét forgatta –, még mindig nem hiszem el, hogy itt vagy. Minden reggel, amikor belépek ebbe a szobába, attól félek, hogy csak álmodom.
Hanna elmosolyodott. A szemeiben már nem volt feszültség; a múlt sebei lassan gyógyulni kezdtek, és a helyüket átvette az a biztos tudat, hogy bárhová sodorja is az élet, ő most már ott van, ahová való.
– Nem álom, apu – mondta lágyan, miközben a nyakában lévő napraforgós medálhoz nyúlt, és ujjbegyével óvatosan megsimította azt. – Itt vagyok. És most már sehova sem mész el tőlem.
A napfény áttörött a nagy ablakokon, aranyló sugarakkal borítva be a szobát. A történet, amely egy kegyetlen megalázással kezdődött a konyhában, végre ott talált megnyugvást, ahol a szeretet és az igazság mindig is toborozta a magát: a családi tűzhely melegében.






