Péter felpattant az ágyról, a papírok szétrepültek a földön, a szemei dülledtek voltak a tiszta panik és a düh miatt.
– Te… te szemét áruló! Hogy mertél kutakodni?! Hogy mertél belenyúlni a munkámba?!
– A te munkádba? – kérdeztem, és a hangom végre olyan keményen csengett, mint a acél. – Az a cég az én pénzemen, az én munkámmal épült fel, míg te csak a hátamon kapaszkodtál fel a létrán. És most vége.
A hálószoba ablakán keresztül hirtelen külső fények villantak fel. Nem az utcai lámpák voltak azok. Két rendőrségi autó és egy fekete vállaleti audit-furgon parkolt le a házunk előtt, a kék villogók pedig hátborzongató fényt vetettek a nappali falára. A bejárati ajtó csengője – vagy inkább dörömbölése – harsant fel a csendben.
– Ez a rendőrség, Péter. És a cég jogi képviselői – mondtam csendesen, miközben a táskámat a vállamra vettem. – Boldog tizedik házassági évfordulót kívánok. A bilincs remélhetőleg jobban illik majd a kezedre, mint a jegygyűrű.
Péter sikoltva vetette magát az ajtó felé, de már túl késő volt. A rendőrök és a cég biztonsági emberei már beléptek a lakásba. Lili hisztérikus sírásban törve omlott össze a sarokban, míg Pétert a saját hálószobánkban, a pezsgőspohár szilánkjai között teperték a földre, és kattintották rá a bilincset.
Én pedig némán, emelt fővel sétáltam ki az ajtón. A tíz év hazugságai egyetlen éjszaka alatt hamuvá égtek, de én végre szabad voltam, és a jövő, ami rám várt, kizárólag az enyém volt.






