Delaney megállt a bejárati ajtó előtt. A kezét a zsebébe süllyesztette, ahol ott lapult a régi kulcsa – az a kulcs, amiről Harlon azt hitte, hogy érvénytelenítette.
– Készen állsz? – kérdeztem, és a vállára tettem a kezemet.
Delaney vett egy mély levegőt, az arca kisimult, a tekintete pedig olyan szilárd lett, mint a gránit.
– Készen. Nyissuk ki.
Az egyik rendőr kérésére nem kellett a saját kulcsát használnunk; a rendőr két határozott kopogás után ráfordította a kilincset, de mielőtt kinyithatta volna, maga Harlon Cole nyitotta ki az ajtót.
Harlon egy kopott melegítőben, borostás arccal állt a küszöbön, a kezében egy bögre kávéval. Amikor meglátta a rendőröket, Mr. Sterlinget, Delaneyt és engem, a kávé csaknem kicsúszott a kezéből.
– Mi… mi a fene ez? – dadogta Harlon, és az arca hirtelen vörösre váltott. – Mit keresnek itt? Ez magánterület! Delaney, te meg mit keresel itt? Azt hittem, eltűntél a francba!
Mr. Sterling lépett előre a leginkább méltóságteljes lépteivel, a kezében a hivatalos iratokat tartva.
– Harlon Cole úr? Jonathan Sterling vagyok, a Sterling & Partners Ügyvédi Irodától. Evelyn Brooks jogi képviselője.
Harlon szája tátva maradt.
– Sterling… de hát… Evelyn meghalt! A lakás az enyém, én vagyok a túlélő férj!
– Téved, Harlon úr – mondta az ügyvéd hideg, professzionális hangon. – Az 1998-ban aláírt vagyonnyilatkozat értelmében ön lemondott minden tulajdonjogi igényről az ingatlan felett. Ráadásul az elhunyt által hátrahagyott, ma hivatalosan is hitelesített végrendelet értelmezése szerint a lakás és a számlák kizárólagos örököse Delaney Brooks kisasszony. Önnek semmilyen jogcíme nincs itt tartózkodni.
– Ez hazugság! – kiabált Harlon, és a bögréjét a padlóra ejtette, amely ezer darabra tört a kerámia burkolaton. – Hamisítvány! Az a kurva… az a vénasszony soha nem hagyta volna ki a férjét!
– Vigyázzon a szájára, Cole úr! – lépett előre a rendőr, és a kezét a bilincsére tette. – A bírósági végzés itt van. Harminc percet kap arra, hogy összepakolja a saját személyes holmiját, és elhagyja az ingatlant. Minden más bútort és tárgyat, ami Evelyn Brooks tulajdonát képezte, tilos elvinnie.
Harlon vadul kapkodta a levegőt. Ránézett Delaneyre, a szemeiből gyűlölet sütött.
– Te… te kis hálátlan dög! Azt hitted, megúszod? Tönkreteszlek!
– Nem, Harlon – mondta Delaney, és először az életben a hangja nem remegett, hanem tisztán és erőteljesen zengett a szűk előszobában. – Te fejezted be. Pakolj. És seggeld ki magad innen, mert a rendőrök nem fognak fél órát várni.
A következő húsz percben Harlon – pökhendi magabiztosságát teljesen elveszítve, morogva és szitkozódva – bedobálta a cuccait egyetlen kopott bőröndbe, miközben a két rendőr szorosan figyelte minden mozdulatát. Amikor végül kiviharzott a lakásból, a lépcsőházban még visszakiabált valami fenyegetőzést, de a rendőrök határozott fellépése hamar elhallgattatta.
Az ajtó becsukódott mögötte.
A lakásban csend lett. Ugyanaz a csend, ami Evelyn halála előtt is ott lakott: a tiszta falak, a megmaradt könyvek, a nagymama régi fotói a falon és a kedvenc fotel a nappaliban.
Delaney lassan végigsétált a folyosón. Megérintette a nappali falát, a konyhapult szélét, majd az ablakhoz lépett, ahonnan a reggeli napfény áradt be a szobába.
Megálltam az ajtóban, nem akartam zavarni a pillanatot.
De Delaney hirtelen megfordult, és a könnyeivel küszködve, de széles, boldog mosollyal az arcán odarohant hozzám, és átölelt.
– Megcsináltuk, Declan… – suttogta a vállamon. – Visszakaptam az otthonomat. Visszakaptam anyát.
– Nem én csináltam, Delaney – mondtam lágyan, miközben a hátát simogattam. – Te voltál az, aki nem adta fel tegnap este ott a parki padon, amikor azt hitted, a világ összes ajtaja bezáródott előtted.
—
Az azt követő napokban az életünk hirtelen furcsa, de gyönyörű fordulatot vett.
Delaney nekilátott, hogy kitakarítsa és a saját ízlésére formálja a lakását. Én pedig – miután a Sterling iroda segítségével lezártuk a Harlon elleni polgári követeléseket és elkerültük a további vitákat – egyre több időt töltöttem vele.
Egyik péntek este, éppen egy évvel azután, hogy Gideon és Vanessa esküvőjén ott álltam a folyosón, és hallottam a nagynéném gúnyos nevetését, a saját lakásomban ültem Delaneyvel. Vacsorát főztünk – valami egyszerű tésztát, amit ő égetett meg kissé, de én nagy élvezettel ettem meg –, amikor a telefonóm megszólalt.
Az apám hívott.
Ritkán hívott az esküvő óta. Akkor este, a bálteremben, amikor megjelentem Delaneyvel, apám az elsők között volt, aki elismerte a gyávaságát. Azóta néha váltottunk egy-két szót, de a családi kötelékek továbbra is feszültek maradtak.
Felvettem a telefont.
– Declan… fiam – mondta apám hangja a vonal túlsó felén. Kicsit bizonytalan volt, kissé öreges. – Remélem, nem zavarok.
– Nem zavarsz, apa. Mi a helyzet?
– Csak… akartam szólni, hogy holnap családi összejövetel van a szülinapom alkalmából. Anyád megsütötte a kedvenc pitédet. És… akartuk kérni, hogy ha teheted, hozd el a barátnődet is. Delaneyt.
Meglepetten néztem fel. Delaney, aki a konyhaasztalnál tálalta a desszertet, kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet, apa – mondtam óvatosan. – Tudod, hogy a nagynéném meg a többiek…






