Nathan hátrahőkölt, mintha fizikai ütést kapott volna. A szemében a világ, amit egész életében igaznak hitt, egy pillanat alatt romokban hevert. Az Ashford-dinasztia – a gazdagság, a hatalom, a kristálycsillárok, a tökéletesnek hitt család – mindegyik egy hatalmas, rothadó illúzió volt, amit a bűn és a titkok tartottak fenn.
– Hát ezért… – suttogta Nathan, és a könnyek most már szabadon folytak le az arcán. – Ezért akarta Margaret, hogy azt az elefántcsontszínű ruhát viseljem, amit ő választott. Ezért akarta, hogy pontosan olyan legyek, mint amilyennek ő akart látni. Mert számotokra az emberek nem emberek… csak bábuk a sakktáblán.
Claire szorosan megfogta a kezét.
– De te nem vagy bābu, Nathan – mondta Claire, és a hangja melegen, erőteljesen zengett a fagyos januári éjszakában. – Te vagy te magad. A múltad nem az a hazugság, amit ők építettek köréd. A múltad az a szeretet, amit a nagymamám, Eleanor adott nekem, és az az igazság, amit ma itt felépítettünk. Készen állsz arra, hogy elhagyjuk ezt a helyet?
Nathan lepillantott a kezében lévő papírra, majd a menyasszonyára – a nőre, aki nem hajolt meg a nyomás alatt, aki saját kezűleg hmezte bele az életbölcsességét a ruhájába, és aki átlátott a kastély vastag falain is.
A férjem – vagyis most már a saját útját járó, felszabadult ember – mély levegőt vett, levetette az esküvői zakóját, és a földre dobta. A kristálycsillárok fénye megcsillant a fehér ingén, miközben kiegyenesedett.
– Igen – mondta Nathan határozottan, és a tekintete soha nem volt még ilyen tiszta. – Menjünk innen.
A bálterem vendégei némán, mozdulatlanul nézték, amint kéz a kézben elindulunk a nagy kovácsoltvas ajtók felé. Margaret még mindig a földön zokogott, Edmund pedig magába roskadva ült a fotelében, miközben a chicagói felhőkarcolók ablakain túl a hóesés lassan elborította a várost, eltüntetve a múlt minden szennyét egy tiszta, fehér lepel alatt.






