– Jó estét, Család – mondta Graham hideg, metsző hangon, magyarul, majd angolra váltva, hogy a külföldi vendégek is értsék. – Azt hittétek, hogy a fák közé rejtett Esterházy-kastély falai elég vastagok ahhoz, hogy elrejtsék a bűneiteket. De tévedtetek. Az igazság nem olyan, mint egy elásott kincs; előbb-utóbb utat töri magát a betonon is.
Constance sikoltott egyet, és a térdére esett a fekete márványpadlón. A híres Ashford-gyöngyök lánca hirtelen elszakadt, és a gyöngyök hangos csörömpöléssel gurultak szét a vendégek cipői alatt, mint a szétpattant illúziók.
Edmund pátriárka lassan lehunyta a szemét. Nem tiltakozott. Nem hívta a biztonságiakat. Csak letette a poharát az asztalra, és halkan annyit mondott:
– Itt az ideje, Graham. Vidd el.
A rendőrök odaléptek Constance-hoz, és a bilincs rákattant a csuklójára. A nőt, aki eddig Manhattan és Budapest legelőkelőbb szalonjait irányította, most úgy vezették ki a fekete márványpadlón, mint egy hétköznapi bűnözőt.
A bálteremben dörrenő csend uralkodott.
Arbus odalépett hozzám. A keze remegett, amikor megpróbálta megérinteni a vállamat, de visszahúzta, mintha félné, hogy a forró leves foltja még mindig éget.
– Sajnálom, Elena… – suttogta, és a szeméből előtörtek a könnyek. – Nem tudtam. Esküszöm, nem tudtam semmit sem az egészről…
– Nem az a baj, Arbus, hogy nem tudtad – mondtam halkan, de a tekintetem nem engedte el az övét. – Hasonlóan az anyádhoz, te is azt hitted, hogy elég szeretni engem ahhoz, hogy a múltat elfelejtsük. De a szeretet nem elegendő ott, ahol a bizalom helyét a titkok veszik át.
Milát a karomba vettem. A kislány szorosan átölelt, a feje az arcomhoz simult.
– Anya, elmegyünk innen? – kérdezte Mila a fülembe.
– Igen, kicsim – mondtam, miközben végignéztem a feldúlt báltermen, a törött poharakon, a szétgurult gyöngyökön és a romhalmazzá vált esküvői pompán. – Elmegyünk.
Arbus nem tartóztatott meg. Tudta, hogy nincs jogam hozzá.
A kastély kapuján kilépve a hideg magyar éjszaka friss levegője csapott meg az arcomat. A hóesés sűrűbbé vált, és mindent fehérbe borított – a sötét parkot, a komor falakat, a múlt sebeit. De amikor a kezemben tartottam Milát, és megéreztem Graham bátorító, tisztelettel teli bólintását a hátam mögött, tudtam, hogy a ruha, amit tönkretettek, csak egy rongy volt. A valódi énemet, a méltóságomat és a szabadságomat soha többé nem vehetik el tőlem. És ez volt az igazi esküvőm.
—
*(A történet folytatásaként a következő hetekben a jogi csatározások és a család újjáépítésének folyamata bontakozik ki, miközben Elena a saját belsőépítészeti cégére koncentrál, és végleg lezárja a Fekete-erdő és a magyarországi kastélyok sötét örökségét.)*






