– Kár? – Elena elmosolyodott, és a keze a szakadt rész mellé tévedt. – Fiatalember, a kislányod nem kárt tett. Kiszabadított egy évszázados titkot. Ha ő nem húzza meg azt a vásznat, ez a festmény talán soha többé nem látja a napvilágot, Julian pedig megússza a csalást.

Ekkor a nyomozók bilincsbe verték Julian Vance-t, és csendesen kivezette a galériából. A tulajdonos utolsó pillantása olyan gyűlölettel teli volt, amilyenre csak egy bukott ember képes, de már nem féltem tőle. A birodalma, amit a hazugságra épített, néhány perc alatt összeomlott.

—

Három héttel az eset után a Nemzeti Szépművészeti Múzeum nagyszabású sajtótájékoztatót tartott.

A fényszórók ezúttal nem egy magángaléria sznob közönségére irányultak, hanem a helyreállított, csodálatos *Vihar a tengeren* című festményre, amely a múzeum főtermének falán kapott helyet. A sajtó képviselői vadul vakuztak, a kamerák pedig minden részletet rögzítettek.

A színpadon ott állt a múzeum igazgatója, Elena Rostova… és én meg Maya.

A kislányom egy tiszta, sötétkék ruhát viselt, a haját szalag fogta össze, és a kezében egy kis doboz zsírkrétát szorongatott. A múzeum igazgatója egy díszes oklevelet és egy emlékérmét adott át neki, mint a műtárgy megmentőjének.

– És van még valami – mondta az igazgató a mikrofonba, miközben a közönség tapsolt. – A múzeum kuratóriuma egyhangú döntést hozott. Mivel David, a kislány édesapja éveken át hűségesen és becsületesen dolgozott a kulturális szférában, és a családja révén ez a nemzeti kincs megmenekült, Davidet kinevezzük a múzeum műtárgyvédelmi és restaurálási logisztikai részlegének vezetőjévé.

A nevem a mikrofonban… olyan volt, mintha egy másik életből hallottam volna.

A felmosóvödör, a szappanos víz, a gazdagok gúnyos pillantásai a múlté voltak. Nem azért, mert a szerencse hirtelen rám mosolygott, hanem mert megértettem azt, amit Maya már az elején tudott: az igazságot nem lehet elrejteni a vastag festékrétegek és a hamis dokumentumok mögött. Előbb-utóbb valaki odalép, megvizsgálja a textúrát, és meghúzza a vonalat.

Amikor az ünnepség véget ért, és kiléptünk a múzeum lépcsőjén a délutáni budapesti (vagy mexikóvárosi, választhatóan elegáns) napsütésbe, Maya megfogta a kezemet, felnézett az égre, majd rám mosolygott.

– Apa – mondta halkan. – Ugye mostantól nekünk is lehet egy saját kutyánk? Akes, mint a mesében?

Elnevettem magam, lehajoltam hozzá, és átöleltem a vállát.

– Azt hiszem, kislányom, mostantól bármi lehetséges. Még az is, hogy mi írjuk a saját történetünket.