Anyám megállt pontosan Patricia előtt. A mostohaanyám még mindig maga előtt tartotta a baseballütőt, mint egy szánalmas pajzsot, de az álla úgy rángatózott a félelemtől, mintha agyvérzést kapott volna.

– Két hónappal ezelőtt – folytatta anyám, és a hangja fojtott, fenyegető morajjá mélyült – a magánnyomozóim jelentették, hogy a férjed cége a csőd szélén áll. Azt is jelentették, hogy a férjed családja elszigetel téged a külvilágtól, elveszi a telefonodat, és cselédként bánik veled. Nem akartam erőszakkal közbelépni; adni akartam nekik egy esélyt. Tizenötmillió dollárt utaltam át a cégüknek azzal a feltétellel, hogy a hitelszerződés záradékában kikötöttem: a pénz azonnal visszakövetelhető, ha a cégvezetés vagy annak közvetlen családtagjai bármilyen bűncselekményt követnek el.

Anyám ekkor kinyújtotta a kezét, és egyetlen villámgyors, hanyag mozdulattal kitépte a baseballütőt Patricia remegő ujjai közül. A nehéz fa tompa koppanással hullott a fűbe.

– És ma délután – nézett anyám mélyen a rémült nő szemébe – nemcsak a szerződést szegték meg. Hanem a saját unokámat próbálták megölni a szemem láttára.

– A… a maga unokáját? – nyögte ki Patricia, és a hangjában már nem volt semmi a korábbi arroganciából. – De… de Elena sosem beszélt magáról! Azt mondta, árva!

– Az voltam – szólaltam meg a fűből, miközben a fájdalom ellenére megpróbáltam talpra állni.

A heges arcú testőr azonnal mellém lépett, és meglepően gyengéden segített fel, megtámasztva a derekamat, amíg szilárdan meg nem vetettem a lábamat.

Ránéztem erre az idegen nőre, aki az anyám volt. A nőre, akit tizenhét évig gyűlöltem az elhagyatottság magányos éjszakáin, és akire mégis minden egyes nap vágytam. Ott állt, tökéletes eleganciában, hatalommal és gazdagsággal felvértezve, és készen állt arra, hogy egyetlen intésével elpusztítsa azokat, akik engem bántottak.

– Miért ma? – kérdeztem tőle, és a hangomból kiszakadt az összes felgyülemlett keserűség. – Miért nem tegnap jöttél? Miért nem az elmúlt hat hónapban, amikor a mosókonyhában aludtam, miközben ők fent mulattak? Miért kellett megvárnod, hogy ez az ütő eltalálja a hasamat?!

Anyám arca megrándult. Az a rideg, páncélszerű magabiztosság egyetlen pillanatra megtört, és a szeme sarkában megcsillant egy elfojtott könnycsepp.
– Mert a konvojom csak két órája kapta meg a jelzést a rejtett lehallgatótól, amit a telefonodba építtettem, Elena. Zürichből repültem idáig. Minden másodpercet végigrettegtem a gépen, hogy későn érek ide. És nem későn értem ide. Élsz. És a baba is él.

Ekkor a villa kapujában újabb motorzúgás hallatszott.

Négy fehér mentőautó és három szirénázó rendőrautó fordult be a felhajtóra, a kavicsokat csikorgatva a kerekek alatt. Az orvosok és a rendőrök nem tétováztak; anyám testőrei már korábban utat nyitottak nekik.

– Elena kisasszony? – sietett felém egy fiatal, határozott doktornő hordággyal és műszerekkel. – Dr. Warren vagyok a Metropolitan Klinikáról. Mrs. Moreno személyes utasítására jöttünk. Azonnal meg kell vizsgálnunk a magzatot és a belső szerveket!

Hagytam, hogy lefektessenek a hordágyra. A hordozható ultrahang készülék hideg zseléje megborzongatta a hasamat, de amikor a kijelzőn megjelent a kis szív ritmikus, gyors pulzálása, és a hangszóróból felcsendült a hangos dubb-dubb-dubb, a szívemről leszakadt a világ minden súlya.

– A placenta nem vált le – mondta a doktornő megkönnyebbülten, anyám felé bólintva. – Zúzódások vannak a hasfalon, és enyhe belső vérzés gyanúja áll fenn a tompa ütés miatt, de a magzatburkok épek. Ha azonnal beszállítjuk a klinikára a megfigyelőbe, a baba tökéletes biztonságban lesz.

– Vigyék – mondta anyám, de mielőtt elindultak volna, megfogta a hordágy szélét. Rám nézett. – Én itt maradok, amíg el nem rendezem a dolgokat. Utánad megyek a kórházba. Rendben van?

Bólintottam. Nem tudtam többet mondani. A könnyeim végre nem a megalázottságtól, hanem a megkönnyebbüléstől folytak.

Ahogy a hordágyat a mentőautó felé gurították, a kertben elszabadult a káosz.

A rendőrök vezetője, egy őszülő hajú kapitány egyenesen Patriciához lépett.
– Patricia Vance?
– Igen… de kérem, biztos úr, ez egy szörnyű félreértés! – zokogott fel a nő, a kezét tördelve. – Az a lány megtámadott engem, én csak védekeztem! A családom tanúsíthatja!

A rokonok a grill körül azonban egyetlen szót sem szóltak. Egyikük sem mert megszólalni. Amikor a kapitány rájuk nézett, sorra hajtották le a fejüket. Senki sem akart bűnpártoló lenni egy milliárdos nővel szemben, akinek a testőrei kamerával rögzítették az egész jelenetet a kert széléről.

– Hölgyem – mondta a rendőrkapitány fagyos hangon –, Mrs. Moreno csapata átadta nekünk a drónfelvételeket és a kertre néző biztonsági mentéseket. Tisztán látható, ahogy hátulról, minden előzetes provokáció nélkül, teljes erőből hasba vág egy hat hónapos terhes nőt egy baseballütővel. Továbbá rögzítettük a kijelentéseit is. Különös kegyetlenséggel elkövetett emberölési kísérlet magzat és anya sérelmére. Kérem, tegye a kezét a háta mögé.

A kattanó bilincs hangja végigsöpört a kerten. Patricia sikoltozni kezdett, a lábai felmondták a szolgálatot, úgy kellett a rendőrautó hátsó ülésére vonszolniuk, miközben az arca eltorzult a hisztériától és a vereségtől.

Mateo ott állt egyedül a terasz lépcsőjén. A rendőrök nem vették őrizetbe – még nem –, de a tekintete egy megtört, megsemmisült emberé volt. Amikor anyám lassan elindult felé, Mateo térdre rogyott a márványlapokon.