A következő hónapok viharosak voltak. Gábor segítségével sikerült rendezni a régi ügyeket, és a családi alapítvány révén olyan biztonságot kaptam, ami nemcsak a házat, de a hátralévő éveimet is teljesen tehermentesítette. Michael és Tiffany házassága nem bírta ki a válságot; a pénz, a hitelek és a kapzsiság olyan repedéseket hozott felszínre, amelyeket semmilyen ügyvéd nem tudott betömni. Tiffany három hónap múlva elköltözött, és viszonylag hamar eltűnt Michael életéből, pontosan úgy, ahogy érkezett – a csillogás és a kényelem ígéretével, amely a nehéz időkben elpárolgott.
Michael pedig visszatért. Nem kérte a házat többé. Nem kérte a pénzt sem. Egy év telt el azóta a születésnapi vacsora óta, amikor egy pénteki napon újra megállt a feljárón.
Nem hívott előtte. Csak csengetett.
Kinyitottam az ajtót. Ott állt: a haja kicsit őszült a halántékán, az inge egyszerű volt, de tiszta, és a kezében nem iratok voltak, hanem egy zacskó friss péksütemény.
– Szia, Anya – mondta, és a hangja most nem volt sem fensőbbséges, sem könyörgő; egyszerű volt, őszinte és csendes. – Gondoltam… ma péntek van. Emlékszel? Régen mindig együtt reggeliztünk péntekenként, mielőtt elindultam az iskolába.
Mosolyogtam. A kék ruha még ott lógott a szekrényben, de most nem kellett felvennem ahhoz, hogy erős legyek.
– Gyere be, fiam – mondtam, és szélesre tártam az ajtót. – A kávé már fő.






