Arthur lassan a fiam felé fordult. A tekintete végigmérte Danielt, majd az ajtóban döbbenten álló Melissát is, és a mosolya egy szempillantás alatt eltűnt. Helyét egy olyan hideg, távolságtartó kifejezés vette át, amitől még a délutáni szellő is hűvösebbnek tűnt.

– A nevem Arthur Vance – mondta kimérten. – Én vagyok az édesanyja ügyvédje és vagyonkezelője. Valamint a Vance & Társa Befektetési Alap vezető partnere.

A csend, ami ezután következett, szinte fülsiketítő volt. Még a távolban csicsergő madarak hangja is elhalkulni látszott.

– Vagyonkezelője? – ismételte meg Melissa hitetlenkedve, szinte nevetve. – Miről beszél? Margaret harminc évig egy koszos varrodában gürcölt! Örülhet, ha a nyugdíjából kijön a gyógyszereire!

Arthur nem méltatta válaszra a menyemet. Ehelyett a belső zsebébe nyúlt, és elővett egy vastag, krémszínű borítékot, amelyet átnyújtott nekem, majd újra Danielre nézett.

– Mrs. Lawson néhai férje, Richard, az ön édesapja – mondta Arthur lassan, minden egyes szót hangsúlyozva –, annak idején egy kis mérnöki tanácsadó céget alapított. Amikor elhunyt, a cég tulajdonrészét és a szabadalmait egy bizalmi vagyonkezelő alapba helyezte, amelynek egyetlen kedvezményezettje a felesége volt. Az elmúlt tizenöt évben ezek a szabadalmak több millió dolláros licencdíjakat termeltek.

Daniel arcából kifutott minden vér. A szája szétnyílt, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Megkapaszkodott a veranda korlátjában, mintha hirtelen megcsúszott volna alatta a talaj.

– Ez… ez nem lehet igaz – suttogta. – Ha ennyi pénze volt, akkor miért… miért élt így? Miért varrt még mindig? Miért nem adott nekünk belőle, amikor csődbe mentem?!

Ránéztem a fiamra. Arra a férfira, akit a saját két kezemmel neveltem fel, akiért minden álmomat félretettem, és aki egy órával ezelőtt egy fényes prospektussal a kezében próbált meg kitenni a saját otthonomból.

– Azért dolgoztam tovább, Daniel, mert szerettem a munkámat – mondtam csendesen, de a hangom tisztán csengett a levegőben. – És azért nem szóltam a pénzről, mert látni akartam, ki vagy valójában. Azt akartam, hogy a saját lábadon állj meg, ne pedig az apád örökségére támaszkodva. Amikor négy éve idejöttél a családoddal, azt hittem, segítek nektek talpra állni. De ti nem talpra állni akartatok. Csak kényelmesen berendezkedtetek az én életemben, miközben engem lassan láthatatlanná tettetek.

Melissa hirtelen előrelépett, az arca eltorzult a pániktól és a hirtelen jött kapzsiságtól. A kárörvendő mosoly eltűnt, helyét kétségbeesett könyörgés vette át.

– Margaret! Ó, istenem, Margaret, annyira sajnálom! – kiáltotta, és megpróbálta megfogni a karomat, de Arthur egyetlen határozott lépéssel közénk állt. – Csak félreértettük egymást! Daniel és én csak aggódtunk az egészségedért! Nem akartuk, hogy egyedül bajlódj ezzel a nagy házzal! Természetesen maradhatsz! Sőt, mi költözünk el, ha azt szeretnéd, csak… csak ne haragudj ránk!

Daniel is magához tért a döbbenetből, és kétségbeesetten bólogatni kezdett. – Igen, anya! Melissa igazat mond! Csak jót akartunk neked! Te vagy az édesanyám, szeretlek! Kérlek, gyere vissza a házba, beszéljük meg!

Lenéztem a kezemben tartott bőröndre, majd felnéztem a házra, amelynek minden egyes tégláját a saját verejtékemmel fizettem ki. Harmincnégy év emléke volt azokban a falakban. De az elmúlt négy évben ezek a falak börtönné váltak, ahol csak cseléd és bankautomata voltam a saját fiam számára.

– Már nincs mit megbeszélni, Daniel – mondtam nyugodtan. – A ház a tiétek lehet… legalábbis a következő harminc napban.

Daniel pislogott. – Hogy érted azt, hogy a következő harminc napban?

Arthur lépett előre, és átnyújtott a fiamnak egy hivatalos, pecséttel ellátott dokumentumot.

– A ház tulajdonjoga két héttel ezelőtt átkerült a Lawson Vagyonkezelő Alapítvány tulajdonába – magyarázta az ügyvéd tárgyilagos hangon. – Mivel önöknek nincs bérleti szerződésük, és egyetlen centtel sem járultak hozzá az ingatlan fenntartásához, ez itt egy hivatalos, harmincnapos kilakoltatási felszólítás. Ezenkívül, Mr. Lawson, az édesanyja bankszámlájáról jogosulatlanul leemelt háromezer dollár miatt a bankunk már elindította a csalás miatti vizsgálatot. Amennyiben holnap délig nem utalják vissza az összeget hiánytalanul, feljelentést teszünk a rendőrségen.

Melissa felsikoltott, és a szája elé kapta a kezét. – Háromezer dollár?! Honnan szerezzünk mi holnap délig háromezer dollárt?! Daniel, hát nem azt mondtad, hogy az öregasszony úgysem veszi észre, amíg be nem zárják az otthonba?!

Daniel rémülten fordult a felesége felé. – Fogd be, Melissa! Fogd be azonnal!

De már késő volt. A maszkok lehullottak, és ott álltak egymással szemben a saját kapzsiságuk romjain.

A sofőr már betette a bőröndömet a limuzin csomagtartójába. Arthur udvariasan a kocsi felé intett.

– Készen állsz, Margaret? – kérdezte lágyan. – Az új lakásod a tóparton már vár rád. A kilátás gyönyörű, és egyetlen lépcsőt sem kell megmásznod.

Bólintottam, és elindultam lefelé a lépcsőn. Mielőtt beszálltam volna az autóba, még egyszer visszanéztem a verandára. Daniel ott térdelt a lépcsőn, a fejét a kezébe temetve, miközben Melissa hisztérikusan kiabált vele.

Beültem a puha bőrülésre, a sofőr pedig halkan becsukta mögöttem az ajtót, kizárva a kiabálást, a hálátlanságot és a múltat. Ahogy a limuzin elindult a csendes utcán, mély levegőt vettem. Hatvannyolc éves voltam, és az életem végre újra az enyém volt.