Nells átvette a szót.
– Ezt ajánljuk, Kirsten. A gyerekek itt maradhatnak. Beköltözhetnek a vendégszobába, és mi gondoskodunk róluk. Te is itt alhatsz, de nem a házban. Van egy kis fűthető lakókocsink a kert végében, amit kempingezésre használtunk. Abban lakhatsz, amíg egyenesbe nem jössz. Ingyen. De egyetlen cent készpénzt sem adunk neked. Se ügyvédre, se hiteltörlesztésre. És ha Miles akár csak a lábát is ráteszi erre a birtokra, azonnal hívjuk a rendőrséget.
Kirsten szemei elkerekedtek. Valószínűleg arra számított, hogy vagy elzavarjuk, vagy, mint régen, mindent megoldunk helyette, és írunk egy nagy csekket. Az, hogy határokat szabtunk, új volt számára.
– Én… én elfogadom – suttogta hálásan. – Bármit megteszek. És… elválok Milestól. Már beadtam a papírokat. Nem élhetek tovább ebben a hazugságban.
Így kezdődött életünk egy új, furcsa szakasza.
A ház újra megtelt gyerekzsivajjal. Kihoztam a cédrusládát a vendégszobából, és odaadtam Ellie-nek és Bodie-nak a felhalmozott ajándékokat. Órákig bontogatták őket, és én minden egyes mosolyuknál éreztem, ahogy a lelkem egy darabja visszakerül a helyére.
Kirsten tartotta a szavát. A lakókocsiban aludt, reggelente bement a munkahelyére, este pedig segített a gyerekek leckéjében. Nem kért pénzt, nem követelőzött. Csendes volt és visszahúzódó. Lassan, hónapok alatt láttam rajta, hogy a felszínes, anyagias nő helyét átveszi egy felelősségteljesebb, alázatosabb ember.
Milesről hetekig nem hallottunk.
Egészen karácsony előtt néhány nappal.
Este tíz óra volt. A gyerekek már aludtak, Kirsten a lakókocsiban volt. Nells és én a nappaliban ültünk és olvastunk, amikor kopogtak az ajtón. Nem csengettek, csak halkan, sietősen kopogtak.
Nells felállt, és kinézett a kémlelőnyíláson. Láttam, ahogy megfeszül a háta.
– Miles az – mondta halkan.
Felálltam. A pulzusom felgyorsult, de nem éreztem félelmet. Csak hideg, tiszta elszántságot.
– Nyisd ki – mondtam.
Nells kinyitotta az ajtót.
Miles ott állt a tornácon. Szörnyen festett. Borostás volt, a szemei beesettek, a kabátja koszos. Az egykor büszke, arrogáns fiunk, aki drága öltönyökben próbált eladni egy életérzést, most úgy nézett ki, mint egy hajléktalan kísértet.
– Apa. Anya – mondta rekedten. – Kérlek. Csak öt percre hadd jöjjek be. Fagypont alatt van odakint.
Nells félreállt, és beengedte az előszobába, de nem hívta beljebb. Miles remegve dörzsölte a kezét. Körülnézett, és meglátta a gyerekek csizmáit a lábtörlőn.
– Tudom, hogy Kirsten itt van a gyerekekkel – mondta halkan. – Köszönöm, hogy befogadtátok őket.
– Nem miattad tettük, Miles – válaszoltam keményen. – Mit akarsz?
Miles vett egy mély levegőt, és a padlót bámulta.
– Holnap feladom magam a hatóságoknak – mondta. – A szövetségiek kiadták az elfogatóparancsot. Nincs hova menekülnöm. De… beszéltem egy ügyvéddel. Azt mondta, ha hajlandó vagyok vádalkut kötni, és együttműködöm, talán megúszhatom két évvel egy alacsony biztonsági fokozatú börtönben. De ehhez szükségem van egy jó védőügyvédre. A kirendelt védők nem fognak harcolni értem.
Felemelte a tekintetét. Könnyes volt a szeme. A manipulátor utolsó fegyvere: a sebezhetőség.
– Apa, Anya… szükségem van húszezer dollárra a letéthez. Csak ennyire. Utána… utána esküszöm, eltűnök az életetekből, ha akarjátok. De ha most nem segítetek, a maximumot, tíz évet fognak rám verni. Kérlek. A fiaitok vagyok.
Nells és én egymásra néztünk.
Húsz évvel ezelőtt Nells habozás nélkül kiállította volna a csekket. Tíz évvel ezelőtt én vettem volna fel hitelt, hogy segítsek neki. Mert a szülői ösztön azt diktálja, hogy mentsd meg a gyerekedet a szenvedéstől, még akkor is, ha ő maga okozta azt.
De a megmentő szindróma végső soron csak bűnrészesség. Ha megvéded a manipulátort a tettei következményeitől, csak arra tanítod meg, hogy legközelebb még ravaszabb legyen.
Nells egyenesen Miles szemébe nézett.
– Nem, Miles.
Miles arca megrebbent, mintha nem értené a szót.
– Micsoda? Apa… én börtönbe fogok menni!
– Igen, Miles. Valószínűleg börtönbe fogsz menni – mondta Nells, és a hangjában mérhetetlen szomorúság volt. – És ezt a büntetést nem mi szabtuk ki rád, hanem a saját tetteid. Amikor azt hitted, hogy jogod van átverni másokat, megkárosítani a beszállítóidat, becsapni a húgodat, és kilakoltatni a saját szüleidet.
– Anya, kérlek! – Miles most felém fordult, könyörögve.
– Nincs pénz, Miles – mondtam, a szívem szakadt meg, de az eszem tudta, hogy ezt kell tennem. – Az a ház, amit el akartál venni tőlünk, a mi biztonságunk. Nem fogjuk feláldozni a mi nyugalmunkat azért, hogy egy ügyvéd látszatmegoldásokat vásároljon neked. A kirendelt védőnek kell megfelelnie. Állj a bíróság elé, valld be a bűneidet, és fizesd meg az árát. Ez az egyetlen útja annak, hogy valaha is tiszta lappal indulhass.
Miles arca eltorzult. Egy pillanatig azt hittem, újra kiabálni fog, ahogy a fogadalommegújításon tette. De nem volt benne több erő. A valóság súlya végre ránehezedett. Összeesett, térdre rogyott az előszobánk szőnyegén, és arcát a kezébe temetve hangosan zokogni kezdett.
Nells leguggolt mellé, és a kezét a fia reszkető hátára tette.
– Szeretünk téged, Miles – mondta apja halkan. – Soha nem hagytuk abba. De már nem menthetünk meg önmagadtól.






