– Nektek sosem volt elég semmi – vágtam a szavába szelíden. – Mert azt akartátok, hogy más dolgozzon meg azért, amit élvezni akartok.

Megfordultam, betéptem az asztalról a lepecsételt borítékot – azt, amit Mr. Davies készített elő –, és visszamentem az ajtóhoz. Letettem a kis kerti asztalra, ami a veranda mellett állt.

– Mi ez? – kérdezte Dávid, és gyanakodva nézett a papírokra.

– Ez a ti útleveletek a való világba – mondtam. – Egy olyan megállapodás, amit az ügyvédem készített. Tartalmazza azt, hogy a neved teljesen lekerült a farmról és a számláimról, de… ha aláírod, és vállalod, hogy egy évig önkéntes munkával – nem fizetett gazdaként, hanem fizikai munkásként, a saját két kezeddel – segítesz itt a tavaszi betakarításban és a kerítések javításában, akkor adok neked ötezer dollárt, hogy kifizesd a legsürgősebb adósságaidat a városban. És megkapod a szobádat a fészer melletti kis vendégházban.

Dávid megdöbbent. Ránézett a papírokra, majd rám.
– Vendégházban? De hát én a főházban…

– A főházban én élek, Dávid – mondtam, és a szemébe néztem. – Egyedül. Mert ez az én otthonom. Ha a feltételek nem tetszenek, az út ott van, amelyiken eljöttél. Választhatsz: vagy elkezdesz dolgozni a saját életedért, vagy elindulsz a város felé, és megnézed, mire mész a neved nélkül.

A fiam ott állt a verandán, miközben a tavaszi szél átfújt a vállain. A büszkesége – az a hamis, üres büszkeség, amit Amber és a vágyai tápláltak benne – ott lógott a levegőben, mint egy foszladozó rongy.

Lassan lehajtotta a fejét. Nem szólt egy szót sem. De nyúlt a tollért, amit a papírok mellé készítettem.

Én pedig megfordultam, beléptem a hűvös, tiszta házba, és behúztam magam mögött az ajtót. A napfény szabadon sütött be a konyhaablakon, és a réz kancsón megcsillanó fényben végre megint az a nő látszott, aki mindig is voltam: a farm igazi gazdasszonya.