Amikor felébredtem, a halvány reggeli fény már betöltötte a szobát.
Épp öltöztem a munkához, amikor a zár valóban elfordult.
Gleb besétált.
Megálltam a hálószoba ajtajában.
Úgy nézett ki, mint aki nagyon keveset aludt, és nagyon keményen próbálta eltüntetni a nyomokat.
A haját sietve megigazította. Az arca fáradtnak tűnt. A ruhái kissé gyűröttek voltak.
És az első dolog, ami megcsapott, a szag volt.
Kölni.
Nem kevés.
A drága kölnijének felhője követte őt a lakáson keresztül, mintha öt perccel a belépés előtt fejtől talpig befújta volna magát.
Meglátott és elmosolyodott.
„Ó. Azt hittem, már elrohantál a kis taknyos betegeidhez.”
Rábámultam.
Ledobta a kulcsait.
„Mivel még itt vagy, csinálj nekem kávét. Erőset. Három cukorral. Glükózra van szüksége az agyamnak, vagy hogy is hívjátok ti orvosok.”
„Gleb.”
Rám nézett.
„Aggódtam.”
A mosolya elhalványult.
„Miért nem telefonáltál? Nem jöttél haza. A telefonod ki volt kapcsolva. Fel kellett hívnom anyádat, csak hogy megtudjam, élsz-e egyáltalán.”
Megforgatta a szemét.
„Ó, ugyan már, Mása. Ne kezdd rögtön kora reggel.”
„Ne kezdjem?”
„Fáradt vagyok. Le kell zuhanyoznom.”
„És kávé.”
„Igen. Kávé is.”
Elindult mellettem.
Olyan furcsa nyugalommal figyeltem őt, ami egyáltalán nem illett a mellkasomban növekvő nyomáshoz.
„Anyád azt mondta, egy barátodhoz mentél.”
„Így van.”
„Szasához?”
„Igen. Meg kellett beszélnünk pár dolgot.”
A hangja könnyedén jött.
Túl könnyedén.
Semmi habozás.
Semmi ideges pillantás.
Semmi.
Egy veszélyes másodpercig azon tűnődtem, hogy talán csak beleképzeltem az egész problémát.
Talán az anyja egyszerűen csak kegyetlen volt, mert a kegyetlenség természetes volt számára.
Talán Gleb akkumulátora tényleg lemerült.
Talán ő és Szasa tényleg fennmaradtak inni és a munkáról beszélgetni.
Talán kimerült voltam.
Talán…
„Rendben” – mondtam. „Menj, zuhanyozz le. A reggeli az asztalon van.”
Bólintott, mintha a kihallgatás pontosan ott ért volna véget, ahol ő akarta.
A konyha felé fordultam.
Aztán megálltam.
Valami a nyaka közelében megcsillant a reggeli fényben.
A szemem lassan az arcáról az inge gallérjára tévedt.
És nem fejeztem be a mondatot, amit épp mondani akartam.
Mása? – kérdezte Gleb, észrevéve a hirtelen csendemet.
Megpördült, és felém fordult, miközben gyanakvóan nézett rám.
– Mi az? – kérdezte.
Lassan felemeltem a kezemet, és az ujjaimmal egy hajszálra mutattam. Egy hosszú, vörös hajszálra, amely a fehér inge gallérján pihent. A hajszín pontosan olyan volt, mint Szasáé.
De valami nem stimmelt. Szasának mindig is rövid haja volt. Soha nem volt hosszú haja. És biztosan nem volt ilyen vörös haja sem.
Gleb szemei követték a mozdulatomat, és az arca eltorzult. Gyorsan lesöpörte a hajszálat az ingéről.
– Valószínűleg valakitől a metrón – mondta, de a hangja reszketett. – Tudod, milyen zsúfolt reggelente.
– Nem metróztál – mondtam halkan. – Azt mondtad, hogy Szasánál voltál, majd egyenesen hazajöttél.
Gleb arca még jobban eltorzult.
– Ne kezdj el megint a detektívesdivel, Mása. Fáradt vagyok, mondtam már.
Elfordult tőlem, és elindult a fürdőszoba felé. Néztem utána, ahogy a háta eltűnt az ajtó mögött, és a fürdőszobaajtó becsapódott mögötte.
A csend újra betöltötte a lakást.
Csak a víz folyását hallottam a fürdőszobából, és a saját szívdobogásomat a fülemben.
Nem tudtam, mit tegyek. A gyanúm megerősítést nyert. Gleb hazudott nekem.
De vajon miről? És kivel volt valójában?
A válaszok egyre homályosabbnak tűntek.
Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. A reggeli még ott volt az asztalon, hideg és érintetlen. A kávé is kihűlt.
Lassan leültem a székre, és a tányéromra bámultam. A palacsinta, ami korábban olyan tökéletesnek tűnt, most inkább keserűnek és ehetetlennek tűnt.
A fejemben a gondolatok kavarogtak. Miért hazudott nekem? Mit titkol előlem?
Hirtelen felvillant egy emlék. A múlt hétvégén, amikor Gleb az anyjánál volt, egy furcsa hívást kaptam. Egy női hang, aki nem mutatkozott be, csak annyit mondott, hogy „Vigyázz rá, Mása.” Aztán a vonal megszakadt.
Akkor azt hittem, hogy csak valami tévedés, de most már másképp láttam. Talán a nő tudta, mit titkol Gleb. Talán ő volt a kulcs a rejtély megoldásához.
Felkaptam a telefonomat, és megkerestem a híváslistában a számot. A szám még mindig ott volt.
Tétováztam egy pillanatig. Vajon felhívjam? Mit mondjak?
Aztán erőt vettem magamon, és megnyomtam a hívás gombot. A telefon kicsengett, és egy női hang válaszolt.
– Halló? – kérdezte a hang.
– Jó napot! – mondtam. – Mása vagyok. A múlt hétvégén felhívott, és azt mondta, hogy vigyázzak Glebre. Mit tud róla?
A vonal túlsó végén csend lett.
– Halló? – kérdeztem.
– Igen, hallom – mondta a nő, és a hangja tele volt feszültséggel. – Tudom, hogy Gleb hazudik Önnek. Tudom, hogy nem az anyjánál volt. És tudom, hogy kihez megy.
A szívem gyorsabban kezdett verni.
– Ki ő? – kérdeztem, és a hangom remegett.
A nő ismét elhallgatott, de most a csendet egy nehéz sóhaj törte meg.
– A nő, akihez Gleb jár… az az én húgom, Natasa.
A szavak úgy csapódtak belém, mint egy villámcsapás. Natasa. Ez volt a neve a lánynak, akivel Gleb dolgozott. Aki miatt olyan sokszor túlórázott, aki miatt olyan gyakran volt ideges.
– Natasa? – kérdeztem hitetlenkedve. – A kolléganője?
– Igen – mondta a nő. – Gleb már hónapok óta csalja Önt vele. A húgom mondta el nekem. Azt mondta, hogy Gleb feleségül akarja venni, de Ön nem engedi el.
A düh és a kétségbeesés elöntött. Hónapok óta! Gleb és Natasa! A hátam mögött nevettek rajtam, miközben én itthon aggódtam érte, és próbáltam megmenteni a házasságunkat.
– És miért mondja ezt el nekem most? – kérdeztem, a hangom hideg és kemény volt.
– Mert a húgom megérdemli a boldogságot, és Ön is. Önnek jogában áll tudni az igazságot. Gleb sosem lesz képes Önt igazán szeretni, mert a szíve már másé.
A szavai fájdalmasak voltak, de egyben felszabadítóak is. A hazugság hálója végre felszakadt, és az igazság a felszínre került.
Megköszöntem a nőnek a hívást, és letettem a telefont. A szobában csend volt. Gleb még mindig a fürdőszobában volt.
Felálltam az asztaltól, és a fürdőszobaajtóhoz sétáltam. Bekopogtam.
– Gleb, beszélnünk kell – mondtam, a hangom határozott és magabiztos volt.
A fürdőszobaajtó lassan kinyílt, és Gleb kilépett. Az arca sápadt volt, és a szemeiben félelem csillant meg.
– Mi az, Mása? – kérdezte, de a hangja bizonytalan volt.
– Tudom az igazságot, Gleb – mondtam, és a szemeibe néztem. – Tudom, hogy hónapok óta csalsz Natasával. És tudom, hogy nem az anyádnál voltál tegnap éjjel.
Gleb arca még sápadtabb lett.
– Mása, én… én… – próbált megmagyarázni valamit, de a szavai elakadtak a torkán.
– Ne mondj semmit, Gleb – mondtam. – Nem érdekel a magyarázatod. Csak azt akarom, hogy csomagolj össze, és menj el.
Gleb némán bólintott. Tudta, hogy nincs értelme a harcnak. A hazugságai utolérték őt, és a következményekkel most szembe kell néznie.
Ahogy Gleb elhagyta a lakást, éreztem, hogy egy nehéz súly gördült le a vállamról. A fájdalom még mindig ott volt, de a szabadság érzése erősebb volt. Végre képes voltam fellélegezni, és új életet kezdeni.






