Külsőleg a ház elhagyatottnak tűnt, de az utca sarkán egy sötét, fényszórók nélküli szedán lassított le. Egy alak szállt ki belőle, egy sötét kapucnis kabátban, és határozott léptekkel elindult a bejárati ajtónk felé. A Marigold. Vagy az egyik embere.

– Ő… egy ügyvéd… – nyögte Alexander a padlón, a hangja már alig volt hallható. – Egy bűnszervezet… a városon kívül… mindent irányítanak… ha nem adom át a részvényeket… a családomat is…

A mondatot nem tudta befejezni. A szemei felakadtak, a teste megfeszült, majd egy utolsó, mély sóhaj kíséretében elcsendesült. A férjem, aki megpróbált megölni a saját hálószobánkban, utolérte a saját sorsát.

De a veszély nem múlt el. Sőt, most lépett be a tornácra.

A bejárati ajtó zárja megkattant. Egy idegen kulcs fordult meg benne.

Felhúztam a pisztoly kakasát, a szívem a torkomban dobogott, de a kezem nem remegett. A sötét folyosó árnyai között állva vártam, hogy a kilincs lenyomódjon, és a történet, amit eddig áldozatként kezdtem, most harcosként érje el a tetőpontját. Mert nem hagytam, hogy elvegyék az életemet, a méltóságomat vagy a jövőmet. Aki a halálomat akarta, az most a saját sötétségével fog szembenézni.