A szomszédok közül többen is füttyentettek egyet a háttérben. A telefonokat tartó kezek még mindig stabilan rögzítették minden egyes másodpercet.
A hadnagy, aki eddig Andrei karját fogta, lassan elengedte a bilincselt kezét, de a mozdulatai szigorúbbak lettek, mint valaha.
– Azt hiszem, uraim… – mondta a tiszt a kollégájának, miközben a bilincset még feszesebbre húzta –, a testi sértés mellé felvehetjük a csalást, a zsarolást és a vagyon elleni bűncselekmény kísérletét is. És ha a végrendeletben szereplő záradék valós, akkor ez az ember nemcsak hogy egy fillért sem lát a milliárdokból, de még a saját ruháit is a börtönben fogja átvenni.
– Nem… Nem tehetitek meg! – üvöltötte Andrei, és vadul rángatni kezdte magát a rendőrök között, de már késő volt. A szervizfurgon és a szomszédok kamerái előtt betuszkolták a rendőrautó hátsó ülésére.
Valentina a földre rogyott a tornácon, és a fejét a kötényébe temetve zokogott, miközben Marta némán, összetörve bámult maga elé a semmibe. A nagy birodalom, amit a családom elpusztítására építettek, egyetlen pillanat alatt romba dőlt.
Én pedig ott álltam a vöröslő, sebes arcommal a saját házam előtt, miközben a délutáni napfény átsütött a fák ágai között. A vér ugyan még csöpögött, de a lelkemben végre felsejlett a tiszta, hideg igazság. Andrei azt hitte, hogy egy téglával elintézheti a jövőjét. Ehelyett életének legdrágább hibáját követte el.






