– Ugyan már, Grant, ne légy gyerekes – szólalt meg Tessa vékony, éles hangon, miközben próbálta visszanyerni az irányítást. – Ha a kisasszony el akar menni a hisztijével, hát menjen. Úgyis csak a terhére volt ennek a háznak. Nézz rájuk, a gyerekek is csak…

– Fogd be a szád, Tessa! – üvöltötte Julian, Grant öccse, aki eddig némán bámulta a borospoharát. Julian hirtelen felállt, a széke hátra siklott a parkettán. Az arca vörös volt a szégyentől és a felgyülemlett haragtól. – Te meg Grant, mindketten undorítóak vagytok. Clara nyolc hónapos terhes a harmadik gyereketekkel, ti meg idehozod ezt a nőt a saját otthonotokba, az asztalunkhoz? Hogy volt pofátok ehhez?

Grant megmerevedett. Nem számított arra, hogy a saját öccse, akit egész életében pénzzel és gúnnyal tartott sakkban, most szembeszáll vele a háta mögött álló szeretője előtt.

– Julian, te maradj csöndben, neked nincs szavad ebben a családi ügyben! – sziszegte Grant, miközben végre sikerült teljesen felállnia. A szeme szinte szikrázott a dühdtségtől. – Ez az én házam, az én cégem, az én szabályaim szerint él itt mindenki!

De Clara már nem hallotta a kiabálásukat.

A masszív tölgyfa bejárati ajtó előtt állt, a hűvös, őszi éjszakai szellő átölelte a vállát, és friss oxigenmal töltötte meg a tüdőjét. A bal kezében szorosan fogta a szürke bőrönd fogantyúját, a jobb kezével pedig ösztönösen, védelmezően a hasára simított. Owen, a hatéves kisfia szorosan a kabátja szélébe kapaszkodott, a kis ujjai fehérek voltak az erőlködéstől. Lily, a négyéves kislány pedig a kopott plüssnyulát szorongatva bújt az édesanyja szoknyájához, miközben nagy, ijedt szemekkel nézett vissza a fényes előszobára.

– Anya… ugye nem jön velünk az a néni? – kérdezte Lily halk, remegő hangon, miközben a könnyeivel küzdött.

Clara lehajolt a kislányához, a kezével letörölt egy eltévedt könnycseppet a arcáról, és mélyen a szemébe nézett.
– Nem, kicsim. Soha többé nem kell olyan helyen lennünk, ahol nem tisztelnek minket. Most elmegyünk, és építünk egy olyan otthont, ahol csak a szeretet és a béke létezik. Bízz bennem.

Ekkor a bejárati ajtó elé gördült egy fekete szedán; a hívott taxi lassan, csendesen fékezett le a kavicsos felhajtón, a fényszórói megvilágították a lépcső alatti teret. Clara megkönnyebbülten felsóhajtott. A sofőr kinyitotta az ajtót, és sietve odalépett, hogy segítsen bepakolni a bőröndöt a csomagtartóba.

– Jó estét, asszonyom. Minden rendben? – kérdezte az idős, kedves arcú sofőr, miközben átvette a táskát.

– Igen, köszönöm. Most minden tökéletes – válaszolta Clara, és a gyerekeket óvatosan betessékelte a hátsó ülésre.

Mielőtt ő maga is beszállt volna, még egyszer hátrafordult. A villa nyitott dupla ajtaján keresztül látta, hogy Grant kiviharzott az előtérbe, mögötte Tessával és az aggódó Evelynnel. Grant arca torz volt a dühtől, de a szemében most először nem a fölény, hanem a teljes tehetetlenség ült. Tudta nagyon jól, hogy Clara az édesapja által rábízott részvényekkel és a családi vagyon egy jelentős részével a kezében távozik – és ha a válás során kitudódnak a cég kétes ingatlanügyletei, a birodalma egy pillanat alatt összeomlik.

– Clara! Vissza fogsz jönni még a bocsánatért! – kiáltotta Grant a sötét éjszakába, de a hangja üresen csengett a hatalmas homlokzat alatt.

Clara rácsukta az ajtót a világra, amely kilenc éven át aranykalitkaként szolgált, de mostanra egy fojtogató börtönké vált. Beszállt a taxi meleg, biztonságos terébe, és a sofőrre nézett:
– Kérem, induljunk a városi ügyvédi irodához. És aztán a régi családi lakásunkba a parton.

A kocsi lassan elindult, maga mögött hagyva a fényes csillárt, a márványpadlót és a hamis ígéreteket. Clara a kezét a szíve alatt lévő életre helyezte, és érezte, hogy a jövő, bár ismeretlen volt, de végre az övé.