– Kétmillió dollár – ismételte meg halkan Daniel, miközben Rachelre nézett. – És Clara azt hitte, mire aláírom az utolsó papírt, már vakon fogom aláírni a halálos ítéletemet?

– Pontosan ez volt a terve – válaszolta Rachel, miközben igazított a szemüvegén. – A hamisított biometrikus aláírás és a biztonsági kódod nélkül a bank elutasította volna a tranzakciót, hacsak… hacsak valaki nem segített neki belülről. Valaki, aki hozzáférhetett a személyes eszközeidhez.

Anna, aki eddig csendben állt a sarokban, most lépett egyet előre.
– A dolgozószobád fiókja – mondta halkan. – Az a kis trezor a falban. Clara az elmúlt hetekben többször is ott tartózkodott, amikor azt hitted, hogy alszol, vagy hogy kint vagy a kertben. Azt mondta nekem, hogy csak a papírokat rendezi számodra, mert te már nem tudod átlátni a részleteket.

Daniel arca megkeményedett. Az árulás mélysége most már fizikai fájdalmat okozott. Nem a pénz miatt volt; a pénz pótolható volt. Hanem a bizalom miatt, amit Clara darabokra tört, miközben ő maga próbálta védeni a saját titkát a feleségétől. Hónapokon át rettegett attól, hogy Clara megtudja a gyógyulását, mert attól félt, hogy akkor korán lelepleződik a játszma – de közben kiderült, hogy Clara sokkal nagyobb játszmát játszott hátulról.

– Rachel – mondta Daniel éles, parancsoló hangon. – Indíts el minden büntetőjogi eljárást, amit csak lehet. Csalás, okirathamisítás, és kísérlet… nos, mondjuk úgy, hogy a testi épségem veszélyeztetése. A medence melletti korlátot nem a szél fújta el.

Rachel bólintott, és gyors mozdulatokkal pakolta vissza az iratokat a táskájába.
– Holnap reggel az első órában benyújtom a kérelmet a bíróságon. Clara nem fog tudni elmenekülni a pénzzel; a számlákat azonnal zároltattam, amint megkaptam a hívásodat.

Amikor az ügyvédek elmentek, a ház újra elcsendesült. A nap lassan lemenőbe dőlt, narancssárga fénybe borítva a hatalmas ablakokat. Anna ott maradt a nappaliban. Nem ment el a többiekkel. Csendben figyelte Danielt, aki az ablakhoz lépett, és kinézett a hegyek felé.

– Miért maradtál, Anna? – kérdezte Daniel halkan, anélkül, hogy megfordult volna. – Nem tartozol nekem semmivel. A munkád véget ért a pillanatban, amikor Clara elment.

Anna közelebb lépett, a léptei alig hallatszottak a parkettán.
– Nem a munkám miatt maradtam, Daniel. Azért maradtam, mert láttam, hogyan bántak veled ebben a házban. Azért, mert te vagy az egyetlen ember itt, aki nem alázott meg másokat azért, hogy jobb fényben tündököljön. És mert… – megállt egy pillanatra – nem akartam, hogy valóban beleess abba a medencébe.

Daniel megfordult, és mélyen a nő szemébe nézett. A harag, amely eddig uralta a gondolatait, most lassan átadta a helyét egyfajta megkönnyebbülésnek. A sötétség, amelyben nyolc hónapig élt – nemcsak a fizikai vakság, hanem a házasságának a sötétsége is –, most végre szertefoszlani látszott.

– Segítesz nekem rendet tenni itt, Anna? – kérdezte, és egy halvány, de őszinte mosoly jelent meg az ajkán.

Anna viszonozta a mosolyt, és a szemében csillogó fény azt ígérte, hogy a vihar után valami teljesen új veszi kezdetét.