A két biztonsági őr, akik a nap elején még az utasítások értelmében nem engedtek be, most zavartan álltak a recepciós pult mellett. Az egyikük, egy fiatalabb fiú, elvörösödött, amikor meglátta, hogy a kulcsommal kinyitom a főbejáratot.
– Ezredes asszony… – kezdte volna, de a kezemet feltartva elhallgattattam.
– Nincs szükség magyarázkodásra, fiam. Csak a parancsot teljesítette – mondtam. – De mostantól a cég biztonsági protokollja megváltozik.
Bementem a legfelső emeletre, apám régi irodájába.
A helyiségben minden úgy állt, ahogy hagyta. Az íróasztalán ott feküdt a bőr tolltartó, a szemüvege a tokjában, és a falon az a régi fénykép, amelyen együtt mosolyogtunk egy katonai ballagásom után – az a fénykép, amelyet Evelyn megpróbált eltüntetni a házból, de Arthur Vance időben kimentett a dobozokból.
Leültem a nagy, bőr fotelbe. A fa asztal hűvös volt a kezem alatt.
Az ajtó kinyitult, és Arthur Vance lépett be, a kezében három vastag archív dobozzal és egy frissen főzött kávéval. Letette az asztalra, majd mélyen felsóhajtott.
– Nos, Elena… vagyis ezredes asszony – mondta elégedett, fáradt mosollyal. – Azt hiszem, apád most fentről nagyon büszke rád. Sosem hitte volna, hogy a sereg nemcsak egy karrier, hanem egy olyan iskola, ami a jogi csatákban is verhetetlenné tesz.
– Apám tudta, hogy mit csinál, Arthur – mondtam, miközben a kávéscsészéért nyúltam. – Csak azt akarta, hogy én magam jöjjek rá: a védelem nem ott kezdődik, ahol a papírok lezárulnak, hanem ott, ahol az ember nem hagyja, hogy mások eltapossák az igazságot.
A telefon megcsörrent az asztalon.
Egy helyi szám volt. Felvettem.
– Grant ezredes – szóltam bele.
A vonal túlsó végén Evelyn ügyvédjének a hangja remegett. Nem a fenyegető, magabiztos hang volt az, amit a bíróság előtt hallottam, hanem egy megtört, elkeseredett emberé, aki rájött, hogy a játszma véget ért.
– Ezredes asszony… a védencem szeretne egyezséget kötni. Kész lemondani minden követeléséről a hagyatékkal kapcsolatban, cserébe… cserébe kérjük, hogy a büntetőjogi feljelentést fontolják meg a visszavonását…
Kinéztem az ablakon a Maryland-i délutáni napfényre. A felhők lassan felszálltak, és a távolban a fák levelei aranyló fényben ragyogtak a szélben.
– Nincs egyezség, ügyvéd úr – mondtam határozottan. – A seregben megtanultam egy szabályt: a korrupcióval nem kötünk kompromisszumot. A bíróság eldönti a sorsukat. Én pedig most nekilátok apám cégének a megtisztításához.
Letettem a telefont.
Nem éreztem győzelmi mámort. Csak azt a tiszta, megkönnyebbült békét, amit akkor érez az ember, amikor a vihar elül, és a horizont végre teljesen szabaddá válik. Apám képe ott mosolygott a polcon, és tudtam, hogy az igazság – akárcsak a becsület – nem eladó semmilyen áron.






