– Figyelem, csapat – suttogta Price a rádióba, de a frekvenciát nem zárta le teljesen, így én is tisztán hallottam a fülesemen keresztül. – A raktár tiszta. Bemegyünk, elvégezzük a feladatot, és a holnapi kiürítéskor hivatalosan is jelentjük a balesetet. Nincs hiba. Ha valaki kérdez, a kapitány a viharban veszett el.
Reed bólintott. Az arca a holdfényben sápadtnak tűnt; a bűntudat, amit a helikopteren még elfojtott, most nyilvánvalóan felzabálta a lelkét.
– Price… – szólalt meg Reed rekedt hangon, miközben a kerítésnél várakoztak. – Mi van, ha… mi van, ha valaki mégis rájön? A nyomkövető…
– A nyomkövető a felszerelésével együtt a szakadék alján égett el – vágott közbe Price könyörtelen hangon, rácsapva Reed vállára. – Felejtsd el! Ha most elkezdsz aggódni, mindketten ránk hozod a halált. Most csináljuk meg a dolgunkat.
A gyomrom egyetlen hatalmas, forró görcsbe rándult. Nemcsak meggyilkolni akartak; hidegvérrel terveztek mindent megmásítani, hogy a nevemre a gyávaság és a balfékség bélyegét süssék rá.
Lassan lecsúsztam a sziklafalon, a fegyveremet előre tartva. A lépteim teljesen hangtalanok voltak a puha talajon. Közelebb kellett kerülnöm hozzájuk. Nem azért, hogy most azonnal lelőjem őket – az túl egyszerű lett volna. Olyan bizonyíték kellett, amit nem tudnak kimagyarázni a hadbíróság előtt. Olyan vallomás, amit a rádió minden egyes tagja hall, miközben az egység többi része is rácsatlakozik a frekvenciára.
## A csapda bezárul
A raktár belső udvara zsúfolt volt konténerekkel és őrökkel. Price-ék átmásztak a kerítésen, és eltűntek a főbejárat acélajtói mögött. Én közvetlenül utánukléptem be, egy oldalról nyitott szellőzőaknán keresztül, amely a felső szinten lévő irányítószobába vezetett.
Az irányítószoba sötét volt, csak a monitorok kék fénye világította meg a poros padlót. A főkonzolnál ültem le, a kezem azonnal rácsatlakozott a helyi hálózatra. Nemcsak a saját adataimat mentettem vissza, hanem beállítottam egy automatikus adásbázist: minden, amit Price-ék a belső kommunikáción mondanak, mostantól élőben sugárzódik a bázis összes parancsnoki egységének, beleértve Miller zászlós gépét is.
A lenti folyosóról hirtelen lövések zajai hallatszottak.
– Kapcsolódj be! – üvöltötte Price hangja a belső csatornán. – Tűz van! Az őrök észrevettek minket! Voss, fedezd a bal oldalt!
A csata megkezdődött. Price-ék azt hitték, hogy egy sima küldetést hajtanak végre, miközben az ellenséges erők máris rátámadtak a sötét folyosókon. De ezúttal nem volt mögöttük parancsnok, aki kihúzza őket a pácból. Nem volt ott a huszonhét éves “gyerek”, aki a hátán hordta volna az egység hibáit.
Lassan kinyitottam az irányítószoba ajtaját, és a félhomályos folyosóra léptem. A kezemben tartott fegyver csöve stabilan tartotta a célt.
A folyosó végén, egy vastag betonoszlop mögött Price és Reed kuporgatott, miközben a golyók szétfröcskölték a vakolatot a fejük felett. Voss néhány méterrel odébb, a földön feküdt, a vállából ömlött a vér.
– Segítsetek! – ordította Voss a fájdalomtól vezérelve. – Price, ne hagyj itt!
Price egy pillanatra ránézett Vossra, a szemében nem volt sajnálat, csak hideg, tiszta számítás. Megragadta a saját fegyverét, és hátrébb húzódott a biztonságosabb sarok felé, magára hagyva a sebesült katonát.
– Sajnálom, Voss. A sérültek lassítanak minket – mondta Price rideg hangon.
Akkor léptem ki a félhomályból, a fegyverem csövét pontosan Price homloka felé irányítva. A kék fények megcsillantak a sisakomon.
– A sebesülteket nem hagyjuk hátra, őrmester – mondtam, és a hangom olyan élesen vágott bele a lövöldözés zajába, mint egy penge.
Price megfordult. A vér azonnal kifutott az arcából, a szemei kikerekedtek, mintha egy szellemet látna a pokol legmélyéről. A szája tátogott, de egyetlen hang jött ki rajta:
– Te… te halott vagy.
– Tévedsz, Price – mondtam, miközben a rádióm piros LED-je folyamatosan villogott, sugározva az egész beszélgetést egyenesen a bázis összes képernyőjére. – A vizsgálat most kezdődik el igazán.






