– Varga hadnagy – mondta a kommendáns, és apámra nézett egy hűvös, hivatalos pillantással. – A vezérkar elnöke most fejezte be a beszédét az elnöki palotában. Külön kiemelte az ön nevét, és azt, hogy a jövő héten már a Nemzetközi Biztonságpolitikai Főosztályon kezdi meg a szolgálatát, mint a legfiatalabb referens.

Apám tátott szájjal nézett a tábornokra. A szavai teljesen elhagyták. Sandra pedig hirtelen megfogta apám karját, és halkan így szólt:
– Menjünk, János… itt már nincs keresnivalónk.

Nem tartottam vissza őket. Nem kiabáltam, nem sírtam, és nem kértem tőlük semmilyen magyarázatot. Csak néztem, ahogy a családom – azok az emberek, akik a hátam mögött akartak hagyni a sárban – lassan elindulnak kifutni a díszudvarról, miközben a többi tiszt és kadét éppen nekem emelte a poharát.

Az eső elállt. A budapesti égbolt hirtelen kitisztult, és a délutáni napfény aranyló sugarai vetültek a mundéromra. A jövőm ott kezdődött, és senki, de senki nem állhatott többé az utamba.