Letettem a telefont. Odasétáltam az ablakhoz, kinyitottam egy parányi résnyire, hogy beengedjem a hűvös, fenyőillatú éjszakai levegőt. A távolban, a dísztér közepén a nagyméretű amerikai zászló lassan lengett a szélben.
Tizenhat év telt el azóta, hogy a világom egyetlen pillanat alatt megsemmisült egy porladó fal mögött. Tizenhat évnyi bűntudat, tanulás, küzdelem és fejlődés kellett ahhoz, hogy ma itt állhassak, ne mint a múlt áldozata, hanem mint a jövő formálója. A sebhelyek megmaradtak – a bal vállamon, a lelkem legmélyebb zugaiban –, de már nem fájtak úgy, mint régen. Erővé váltak.
Megérintettem a zsebemet, ahol a régi tiszti igazolványom lapult, benne Theo Mercer kis, elkopott fényképével. Elmosolyodtam a sötétben, és halkan, csak magamnak mondtam:
– Látod, Theo? Megtaláltam. Most már nemcsak előre megyünk… hanem együtt viseljük a terhet.
A laktanya felett felragyogtak az első csillagok, és a tavi ház emlékétől távol, de mégis örökre vele összefonódva, a zászlóalj békésen tért nyugovóra az éjszakai sötétben.






