Arthur Vance lassan visszament a 4-es asztalhoz. A kopott sétapálcáját felvette a földről, megigazította a gallérját, majd leült az üres székre – oda, ahová a halott feleségének a fényképét képzelte el.

Liam, a fiatal pincér, remegő kézzel egy friss csésze fekete kávét hozott oda, és némán letette az öregember elé.

– Köszönöm, fiam – mondta Arthur, és a szemeiben megcsillant az a meleg, bölcs ragyogás, ami az elején is ott volt. – Ne aggódj a tanulmányaid miatt. A jövő héttől kezdve a nővérképződ ösztöndíját a Vance Alapítvány teljes egészében átvállalja. Megérdemeled. Van benned tartás.

Liam elképedve bámult rá, a torka elszorult, nem tudott megszólalni. Csak bólintott, miközben a könnyek kicsordultak a szeméből.

Arthur kinyitotta a kis füzetét, belekortyolt a kávéjába, és kinézett a délutáni napfénybe, oda, ahol a felesége emléke várta, békében, végre igazságot szolgáltatva.