„Olyan valakitől várok hívást, aki nem tudja, miért vagyok itt.”
A műtét jól sikerült. Eltávolították a daganatot és egy kis margót körülötte, és megmentették a vesém nagy részét.
Azon az estén Reagan húzott egy sámlit az ágyam mellé.
„Az apja telefonált.”
Ránéztem.
„Megkérdeztem, miért van itt” – mondta. „Azt mondta, vesekő. Aztán talán a háta.”
Cara abbahagyta a magazinja lapozását.
Apa Mexikóból hívott a szobaszámom miatt.
Még mindig nem tudta megmondani, milyen műtéten esett át a fia.
Amikor végre újra bekapcsoltam a telefonomat, hét nem fogadott hívás volt tőle, kettő Anyától, egy csupa nagybetűs e-mail, ami azt mondta HÍVJ FEL, és négy sms Kaylától.
Aztán megláttam a hangpostát.
Apa perceken belül hagyta, miután Reagan nem volt hajlandó megadni neki a szobámat.
Tizenegy perc és negyvenkét másodperc.
Apám általában négyszavas üzeneteket hagyott: „Hívj vissza, haver.”
Betettem az egyik fülhallgatót, és megnyomtam a lejátszást.
Az első dolog, amit meghallottam, a medence vize volt.
Aztán megszólalt Apa hangja.
„Hívj vissza. A cégről van szó.”
És aztán hallottam, hogy a telefon nekitódik valaminek a napozóágya mellett – de a felvétel ment tovább.
Nem fogod elhinni, mi történt ezután…
Ez a történet sok gondolkodnivalót hagyott bennem. Mit tettél volna a helyemben?
Ébredés után ott ültem a konyhaasztalnál a reggeli kávémat kortyolgatva.
A ház csendes volt, és ebben a csendben volt valami végtelenül megnyugtató. Semmi sietség, semmi elvárás, csak a saját gondolataim és a lassan beáramló reggeli napfény, ami megvilágította az újonnan vett tölgyfa asztalomat.

A telefonom azonban megzavarta ezt a harmóniát. Amikor rápillantottam a képernyőre, egy ismeretlen számot láttam, de a körzetszám Jonesboro volt. Egy pillanatig hezitáltam. Fel sem akartam venni. Bármi, ami abból a városból származik, ritkán hozott jót az utóbbi időben. De a kíváncsiság – vagy talán egy régi reflex – felülkerekedett.
„Halló?” – szóltam bele.
„Joel? Itt Gerald Haskins.”
A gyomrom egy pillanatra görcsbe rándult. A bankár. Mit akarhat tőlem? Az ügyet már régen lezártnak tekintettem.
„Igen, Mr. Haskins. Miben segíthetek?” – válaszoltam, igyekezve hűvös és távolságtartó maradni.
Egy rövid, kényelmetlen csend következett a vonal túlsó végén. Szinte hallottam, ahogy Haskin keresi a megfelelő szavakat.
„Nézze, Joel, tudom, hogy ez rendhagyó, és hogy a múltkori találkozónk… nos, nem a legjobban sikerült.”
„Azt hiszem, ez egy enyhe kifejezés” – jegyeztem meg szárazon.
„Valóban. Azért hívom, mert egy nagyon kényes helyzet állt elő, és úgy gondoltam, talán érdemes lenne tájékoztatnom, mielőtt hivatalos útra terelődik a dolog. A szülei… és a testvére, Nick. Komoly bajban vannak.”
Hátradőltem a székemben. Nem lepett meg. Nick üzleti érzéke sosem volt a topon, a szüleim pedig hajlamosak voltak a fejüket a homokba dugni, amíg csak lehetett.
„Mr. Haskins, őszinte leszek. Nem igazán érdekel. Már nem vagyok része annak a családnak, és semmi közöm a pénzügyeikhez. Erről már megegyeztünk, nemde?”
„Tudom, Joel. De ez most más. Ez már nem csak arról szól, hogy elveszítik a házat. Ez bűncselekmény gyanúja.”
Megálltam a levegővétellel. Bűncselekmény? Az én szüleim? Még a saját önzőségük mellett is, mindig ügyeltek a látszatra, arra, hogy tisztességes állampolgároknak tűnjenek.
„Miről beszél?”
„Nick… úgy tűnik, Nick meghamisított néhány dokumentumot a hitelkérelem benyújtásakor. Amikor ön nem írta alá azt a refinanszírozási papírt, kétségbeestek. A trösztöt bemutatták, igen, de Nick jövedelme, amit bevallott… nos, kiderült, hogy erősen felül volt értékelve. Olyan szerződéseket és bevételeket mutatott be az autókereskedő cégéből, amik a valóságban nem léteztek. És a szülei… ők ezt jóváhagyták. Aláírták, mint kezesek.”
A szavak súlya lassan ülepedett le bennem. Nick mindig is hajlamos volt a sarkok levágására, de ez… ez banki csalás.
„És miért mondja ezt el nekem?” – kérdeztem, a hangom most már fagyos volt. „Még mindig nincs közöm hozzá.”
„Mert a rendőrség valószínűleg meg fogja keresni önt, Joel. Ön volt az eredeti tervezett adóstárs. Biztosítani akarom önt, hogy a bank tudja: önnek semmi köze nem volt ehhez a hamisításhoz. A múltkori találkozónk, és az, hogy ön azonnal visszalépett, amikor szembesült a valósággal, elegendő bizonyíték számunkra. De a nyomozók kérdéseket fognak feltenni. Csak… fel akartam készíteni.”
„Értem. Köszönöm, Mr. Haskins, hogy szólt.”
Letettem a telefont. A kávém időközben teljesen kihűlt.
Ott ültem, egyedül, és hagytam, hogy az információk végigfussanak rajtam. Nick. Csalás. A szüleim, akik asszisztáltak hozzá. Vajon annyira vakok voltak a saját fensőbbség-tudatuktól, hogy elhitték, ezzel is megúszhatják? Vagy Nick meggyőzte őket, ahogy mindig is tette, hogy ez csak egy „kis trükk”, és sosem derül ki?
A nap hátralévő részében nehezemre esett a munkára koncentrálni. Bár megesküdtem, hogy lezártam a múltat, a hír felkavarta azokat az érzéseket, amiket azt hittem, már eltemettem. Dühöt éreztem, persze, de valami perverz módon szánalmat is. Egy egész életüket arra építették, hogy látszatot tartsanak fenn, és most ez a látszat nemcsak összeomlott, de börtönnel is fenyegetett.
Két nappal később a jóslat beigazolódott. Két nyomozó keresett fel a munkahelyemen. Diszkrétek voltak, de határozottak. Beültünk az irodám tárgyalójába.