Három héttel később az Annapolis-i akadémia díszletei mögött, a tengerészeti repülők parancsnoki irodájában az élet visszatért a megszokott kerékvágásba, de a Mercer család alapjai végleg megváltoztak.
Luke hadnagy ügye lezárult: miután a hivatalos vizsgálat feltárta a Redfield-mentés valódi jegyzőkönyveit, és kiderült, hogy nemcsak a dicsőséget tulajdonította el, de a jelentéseket is meghamisította, a tengerészet becsületbírósága kényszernyugdíjazásra ítélte, és a rangját visszaminősítette. A drága egyenruha, a pilótaszárnyak és a büszke hadnagyi címer elvételre került. Mostantól egyetlen civil cég sem akarta alkalmazni azt az embert, akinek a hitele egy hamis hősiességen alapult.
Anya és apa hetekig fel sem merték venni a telefonunkat. Szégyellték magukat a rokonok előtt, és a nagypapa határozott fellépése után – aki nyíltan kijelentette, hogy a családi összejöveteleken nincs helye a hazugságnak – a család soraiban hirtelen nagyon csendes lett az élet.
Egy selymes, napfényes tavaszi délutánon Ethan-nel a Chesapeake-öböl partján sétáltunk, miközben a távolból a helikopterek monoton zúgása szűrődött fel a bázis felől.
– Gondolod, hogy Luke valaha is megérti? – kérdezte Ethan, miközben a kezét a zsebébe süllyesztette, és a vízen ringatózó vitorlások felé nézett.
– Nem tudom, Ethan – mondtam, miközben megigazítottam a zakómat, amelyen a kitüntetések csendesen csillogtak a délutáni napfényben. – De ez már nem a mi dolgunk. A levegőben nincs helye a hamis magasságnak. Előbb-utóbb mindenki lezuhan, ha nem a saját szárnyaira bízza magát.
Ethan elmosolyodott, átkarolta a vállamat, és szorosan magához húzott. A bázis kapuján túl az élet ment tovább – tisztán, becsületesen, pontosan úgy, ahogy a tengeren és a levegőben is kell.






