A cég teljes átvilágítása (due diligence) során kiderült, hogy Richard mennyi mindent titkolt. Nemcsak rossz üzleti döntéseket hozott, hanem személyes luxuskiadásokat is elszámolt a cégen keresztül, hogy fenntartsa a sikeres üzletember imázsát. Amikor a bíró elé kerültek a papírok, Richard ügyvédjei tudták, hogy vesztettek.

Egy fagyos, januári reggelen került sor a végső egyezségi tárgyalásra (mediation).

Egy üvegfalú tárgyalóteremben ültünk Columbus belvárosában. Richard az asztal túloldalán ült. Lefogyott, az arca szürke volt, a hajában láthatóan több lett az ősz szál. A régi, lenéző mosolynak nyoma sem volt. Úgy nézett ki, mint egy ember, akit egy vonat ütött el, és még mindig nem érti, mi történt.

Mellettem Martin Hail és a válóperes ügyvédem, egy kőkemény, hatvanas éveiben járó nő, Eleanor Vance ült.

Eleanor előtolta a megállapodás tervezetét az asztalon.

– Mr. Carter – kezdte a hangjával, amely nem tűrt ellentmondást. – Ügyfelem, Mrs. Carter tisztában van vele, hogy a cég jelenlegi likviditási válsága miatt a 2008-as hitel és annak kamatai, valamint a házassági vagyonmegosztásból rá eső rész készpénzben történő kifizetése azonnali csődbe vinné a vállalatot. Ezt elkerülendő, a következő ajánlatot tesszük, amely nem képezi alku tárgyát.

Richard felemelte a tekintetét.

– Hallgatom.

– A házasság alatt felhalmozott közös vagyonból, beleértve a családi házat, a nyaralót és a befektetési számlákat, az ingatlanok 100 százaléka ügyfelem tulajdonába kerül. Ön tizenöt napot kap a személyes holmijai elszállítására a családi házból.

Richard arca rángatózni kezdett, de az ügyvédje a combjára tette a kezét, intve, hogy maradjon csendben.

– Ami a Carter Home and Restorationt illeti – folytatta Eleanor –, ügyfelem hajlandó lemondani a cég felszámolásáról és a hitel azonnali behajtásáról, a következő feltételekkel: A cég tulajdonrészének 51 százaléka ügyfelemre száll át.

Richard felpattant a székből.

– Ne! Azt nem! Ez az én cégem! Én építettem fel, én dolgoztam érte minden nap! Inkább jelentek csődöt, de nem adom át az irányítást!

– Üljön le, Richard – mondtam halkan, de a hangom betöltötte a termet.

Richard rám nézett, lihegve, mint egy sarokba szorított állat. Lassan visszaereszkedett a székébe.

– Senki nem akarja vezetni a cégedet, Richard – mondtam egyenletes hangon. – Nincs szándékomban átvenni a vezérigazgatói széket, és nem fogok a nyakadra járni az irodában. Én egy csendes többségi tulajdonos leszek (silent majority partner). Az 51 százalék csak egy garancia. Garancia arra, hogy soha többé nem hozhatsz olyan döntést, nem vehetsz fel olyan hitelt, és nem kockáztathatod a fiam, Daniel jövőjét anélkül, hogy a beleegyezésemet adnám. És garancia arra, hogy az osztalék, amit fizetsz, fedezi azt a pénzt, amit az elmúlt évtizedben elloptál az én jóindulatom mögé bújva.

Richard lehajtotta a fejét. A vereség teljes volt és abszolút. Tudta, hogy ha nem írja alá, elveszíti a céget a bankok és a csődeljárás miatt. Így legalább az illúzió megmarad a külvilág számára, hogy még mindig ő vezeti a Carter Home and Restorationt. De a zárt ajtók mögött mindketten pontosan tudjuk majd, kié a hatalom.

– És van még egy feltételem – tettem hozzá, mielőtt az ügyvédek átadták volna a tollat.

Richard fáradtan felnézett. – Mi az?

– Az évfordulós vacsorán elhangzott pohárköszöntőd… – A szemeimbe egy jéghideg mosoly költözött. – Elmondtad a családodnak, hogy én voltam életed legnagyobb tévedése. Azt akarom, hogy ezen a héten vasárnap hívj össze egy családi vacsorát. Apád házában, Patriciával, Markkal, Denise-szel és Daniellel. Én nem leszek ott. De te felállsz, és elmondod nekik az igazságot. Elmondod nekik, pontról pontra, hogyan mentettem meg a cégedet 2008-ban, miért kerülsz most a cég 51 százalékába ez a válás, és hogy ki is volt valójában az az “ingyenélő”, akin olyan jót nevettek.

Richard arca hamuszürkévé vált a megaláztatástól. Számára a családja véleménye mindennél fontosabb volt. Az, hogy bevallja nekik a saját gyengeségét és a hazugságait, rosszabb volt bármilyen pénzügyi veszteségnél.

– Evelyn, kérlek… a cég, a ház, minden a tied. De ezt ne kérd. Anyám nem bírná elviselni.

– Akkor majd iszik egy pohár vizet. Péntekig van időd aláírni az egyezséget, és megszervezni a vasárnapi vacsorát. Ha Danieltől nem kapok megerősítést hétfő reggel, hogy a beszéd elhangzott, a megállapodás érvényét veszti, és a banknak átadjuk a cég bedöntéséhez szükséges papírokat.

Felálltam, bekapcsoltam a kabátomat, és kisétáltam a tárgyalóteremből. Martin és Eleanor csendben követtek.

A vasárnapi vacsora megtörtént.

Tudtam róla, mert Daniel felhívott utána. A fiam hangja reszketett a telefonban, hol a döbbenettől, hol a visszafojtott haragtól, amit az apja és a nagyanyja iránt érzett.

– Anya… – kezdte Daniel, és hallottam, ahogy kint áll a hidegben, valószínűleg a nagymamája háza előtt, a kocsijánál. – Apa mindent elmondott. Pontosan úgy, ahogy kérted.

– És hogy reagáltak? – kérdeztem, miközben a szállodai szobám ablakánál álltam, és a város fényeit néztem.