A terhességem már a kilencedik hónapban járt; a hasam kerek volt, de a ruháim – a Cole and Hawthorne által biztosított, tökéletesen szabott, sötétkék üzleti kosztüm – magabiztosságot és erőt sugároztak. Nem bújtam el a terhességem mögé; sőt, büszkén viseltem. Ez volt a legfőbb bizonyítéka annak, hogy míg ő a nyilvános imázsát féltette a gyermektől, én hordtam a szívem alatt a jövőmet.
Az igazgatósági ülés napján Manhattan egyik legimpozánsabb felhőkarcolójának üvegpalotájában találtuk magunkat. A VossTech főhadiszállásának legfelső emeleti konferenciaterme fényűző volt: márványpadlók, kristálycsillárok és egy óriási, mahagóni tárgyalóasztal, amely körül a Wall Street legbefolyásosabb emberei foglaltak helyet.
Amikor Adrien mellén beléptem a terembe, a beszélgetések azonnal elhalkultak.
Derek a terem túlsó végén ült, az elnöki székben. Mellette Laya ülte körbe a tökéletes, drága kosztümjében, a kezében egy elegáns tollal. Derek éppen valamit magyarázott az egyik főbefektetőnek, amikor a tekintete ránk tévedt.
A szavai elakadtak a torkán.
A színe hirtelen krétafehér lett. A toll, amit szorongatott, megállt a kezében. Laya követte a tekintetét, és amikor meglátott engem – a kerek terheshasammal, elegáns kosztümben, Adrien Cole karjára támaszkodva, mint egyenrangú üzletfél –, a szemei kikerekedtek a döbbenettől.
– Mi… mi a fenét keres itt ez a nő? – nygte ki Derek fojtott hangon, és hirtelen felállt a székéből. A hangja elég hangos volt ahhoz, hogy a teremben mindenki felé forduljon. – Biztonságiak! Hogy engedhették be ide? Ez egy zártkörű igazgatósági ülés!
Adrien megigazította a nyakkendőjét, és nyugodt, hűvös mosollyal lépett előre.
– Ülj le, Derek – mondta Adrien olyan hangon, ami nem tűrt ellentmondást. – Elena Foster hivatalos minőségben van itt. A Cole and Hawthorne Capital pénzügyi képviselőjeként és a VossTech struktúrájának független szakértőjeként érkeztünk. Van néhány dolog, amit az igazgatóság elé kell tárnunk a cég alapító okirataival és a kezdeti tőkebevonásokkal kapcsolatban.
Derek dühösen rázta a fejét, a homloka verítékes lett.
– Ez egy vicc! Ő nem szakértő! Ő egy… ő csak egy senki! Semmi köze nincs a cég pénzügyeihez! Biztonság, dobjátok ki őket!
De a biztonsági őrök meg sem mozdultak. A teremben ülő befektetők – köztük azok is, akik eddig a legnagyobb összegeket tolták a VossTechbe – kíváncsian, sőt aggódva figyelték a jelenetet. Valaki a sarokból halkan megszólalt: *„Halljuk meg, mit mondanak. Elvégre a tőkénk van itt kockán.”*
Odaléptem a mahagóni asztalhoz. Nem remegett a kezem. Elvettem a mappámat, kinyitottam, és a dokumentumokat a legfontosabb befektető elé csúsztattam.
– Jó napot kívánok mindenkinek – mondtam, és a hangom tisztán, magabiztosan zengett a magas mennyezet alatt. – Elena Foster vagyok. És ahogy Mr. Voss mondta, valóban sok közöm van a VossTech pénzügyeihez. Valójában én írtam alá a cég első öt offshore bejegyzését, és én kezeltem azokat a kezdeti tőkeáramlásokat, amelyekből a cég felépült.
Derek az asztalra csapott, a szemeiből szikrák szóródtak.
– Hazudik! Ne higgyenek neki! Meg akar zsarolni! El akarja venni azt, amit én építettem!
– Nem elvenni akarom, Derek. Csak a felszínre hozni azt, amit te olyan gondosan elrejtettél – mondtam, miközben egyenesen a szemébe néztem. – Nézzék meg a 3-as számú mellékletet, uraim. Azt a számlát, amelyen keresztül a VossTech a kezdeti fázisban a tőkét kapta, nem egy hagyományos banki csatornán keresztül finanszírozták, hanem egy olyan fedezetkezelő cégen keresztül, amelynek a tulajdonosi háttere mögött… nos, ha jobban megnézik a papírokat, láthatják, hogy a cég hivatalos aláírója mind a mai napig Elena Foster. Vagyis én. Ami azt jelenti, hogy ha ezek a tranzakciók nem legálisak – és a hatósági vizsgálatok szerint nem azok –, akkor a VossTech teljes vagyona, beleértve a szabadalmakat és az ingatlanokat is, jelenleg egy olyan jogi szürkezónában van, amit a befektetők soha nemvállalnának fel.
A teremben kitört a morajlás. A befektetők egymás után kezdték el lapozni a kiosztott dokumentumokat. Az arcukról lemosódott a magabiztosság; a helyét a hideg, könyörtelen aggodalom vette át. Egyikük, egy befolyásos alapkezelő, felnézett a papírból, és Derekre meredt.
– Derek… igaz ez? Mit jelent az, hogy a cég vagyona egy feleséged – vagy volt feleséged – által aláírt offshore hálózaton keresztül mozog? Miért nem tudtunk erről a struktúráról a tőkebevonáskor?
Derek nyelt egy nagyot. A torkán nem jött ki a hang. Laya kétségbeesetten próbálta megragadni a karját, de ő vadul kitépte magát, és felém lépett, mintha fizikai erőt akarna alkalmazni.
– Te rohadt… – kezdte, de Adrien egyetlen határozott lépéssel közénk állt, a tekintete annyira fagyos volt, hogy Derek megtorpant.
– Vigyázz a szádra, Voss – mondta Adrien halkan, de a hangjában ott volt az egész Wall Street súlya. – Egy terhes nővel beszélsz, és egy olyan emberrel, aki tíz perccel ezelőtt jogilag a te birodalmad kulcsait tartotta a kezében. Ha most nem ülsz le csendben, és nem kezdesz el együttműködni a könyvvizsgálóinkkal, akkor az óra végére nemcsak a cégedet veszted el, hanem a celládat is a börtönben.
Derek összeomlott.






