– Anya – mondta, miközben felnézett a képernyőtől. – Gondolkodtam azon, amit akkor éjszaka mondtál.
– Melyik részére gondolsz?
– Hogy egy Bennett soha nem adja fel. Tudod… apám régen azt mondta, hogy a pénz határoz meg minket. De most látom, hogy nem a pénz számít, hanem az, hogy kiben bízhatsz meg, amikor a világ összedől körülötted.
Elmosolyodtam, átnyúltam az asztal felett, és megfogtam a kezét.
– Pontosan, fiam. A pénz elfogyhat, a házak leéghetnek, a cégek csődbe mehetnek. De az igazság az egyetlen dolog, amit semmiféle kaszinóban nem lehet eljátszani.
A telefonunk a pulton hirtelen megcsörrent. Anya hívott. Az elmúlt hetekben sokkal többször keresett, mint az azt megelőző tíz évben összesen. Már nem volt benne az a parancsolgató, távolságtartó gőg; a hangja fáradt volt, törékeny és magányos.
– Szia, Anya – mondtam, miközben felvettem a kagylót.
– Rachel… – hallatszott a vonal túlsó végéről a reszketeg hang. – Átjöttök ma ebédelni Noah-val? Csináltam… csináltam almás pite-t. Úgy, ahogy régen, amikor még kicsik voltatok.
Megnéztem a fiamat. Noah bólintott, egy pici, megértő mosollyal az arcán.
– Igen, Anya – mondtam, és a hangom lágyabb volt, mint valaha. – Ott leszünk. Fél óra múlva indulunk.
Letettem a telefont. Kinéztem a konyhaablakon a napfényes utcára. A vihar végre elvonult, és a távolban a horizont tiszta, kék és végtelen volt.