– Rachel… – mondta a telefonba. – Ráérsz ma délután? Arra gondoltam… áthívhatnánk Noah-t és téged egy kávéra. Sütöttem egy friss pite-t.
Kinéztem a konyhaablakon. Noah éppen a teraszon pakolta a biciklijét, és ránk mosolygott.
– Persze, Anya – mondtam, és a hangom lágyabb volt, mint valaha. – Ott leszünk. Fél óra múlva indulunk.
Letettem a telefont. A kártyámat már rég nem utasították el sehol, a számláink rendben voltak, és a vihar, ami mindent elsöpörni látszott, végül tiszta eget hagyott maga után. Nem volt szükség többé a látszatra. Az életünk végre a miénk volt.






